Somogyi Néplap, 1977. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-10 / 84. szám
Illyés Gyula FOÇTAM A KEZÜK És Lőrinc most, Szabó, — mi már? Igen: egy marék „gyémántsziikrázású” mondat! És egy hosszú csontváz a földben. Bár fogtam a kezét. S Mihály, Babits, — mi? Igen, az az „aranytiszta” jaj —. És egy hosszú csontváz a főidben! S még Gizi is, Bajor? Igen — és Jóska, a jó ivó-evő — és Etuska, a gyerekágyas — Egy-egy hosszú csontváz a földben. És Sárközi és Áron és Paul és — Bár fogtam a kezük. S ha volna szó a vádra, hogy a kezdet mást ígért? Egy hosszú csontváz a földben! Bárhogy kapott kéz kéz után. Szülői kéz Vonat elrántotta kezek folyam elrántotta kéz fuldokló fölé nyúlt karok mind az elkésett tenyerek után — Minden eltűnő kéz után — S ha mégis föltekimtenénk? Mert hisz onnan, felülről... S mert ez a nyakfölemelés is menedék — S mert hátha mégis lehet egyszer onnan ... Ujjhegyről bár... csak tréfaképp ... No de, kedves, felnőtt fiúnk van, idenézhet. Eszerint szálkás már — faálarc-szerű bár — ez a mosoly, de föl, és szembe így, bárhogy kopog, zuhog, mind hidegebben és — úgy tetszik — megállíthatatlanul — miközben suttog ta tik valami parancs — Kitől? ö? Az? Amaz?! Elkap'hatatlan, megszólíthatatlan. Nagy László ADY ENDRE ANDEZITBŐL Szervát!usz Tibornak ajánlom Sóvár s repedezett szájjal immár sohase várni történelmi manna-esést, mert nem lágyul meg a zenit, soha édelgö álmot, soha házasodásra a négy csapodár égtáj valamelyikét, ha nem jön az összesI A zsolozsmák malmait hamuvá roskasztani jobb, s és döglött bagolyként a bibliát csapni sarokba, ahogy végül Ady cselekedte. Már csitt, panaszok, ha süket a panaszfal, ha e falra a gúnyos idő fölkarcolt rég egy illetlen ábrát, oltíri sugarasat, kardélnél ami hódítóbb, keresztnél mágikusabb, — győzöl e jelben, te csöndes tolakodó, de a hadakozónak vagyok gyászteli címere — így szol, s már szégyenletünkben szemünk lesütődik s kívül a csillag rohadoz. Hova most? Fordítsuk a fekete kőhöz arcunkat, inas kezünket, faragjunk magunknak istent, aki nem hagy cserbe soha! Hányszor az öldöklő angyal — nemcsak a képzeleti — elszállt a halántékodnál, míg te a vidia-csákányt ütögetted a kőhöz! Évtizedekig mennyi csapás, s mennyi visszaütésed a sorsnak a vérrel jelölt szemöldökfa alján! Nehéz volt? Ez is kevés volt, mert aki áldva: kétszeresen verve. Kétfelől verve. Kiontva eléd a lét, — a múlt, jelen végighasítva, s hossza a völgynek nem fenyves, de borda-szilánkot, s nem a bodzavirág, de lép, a máj és epe szagosul, s kifacsarható sorra mind, ami emberi' jonha. Mi történt? Emeled bajos szemedet föntre, de üres az égbolt, havasok lépkedve völgyben, vásznasan, ártatlanul fölszedik beleidet húrnak. Hányszor kell meghalni még? Zene szól magasan s lám, a rókák is kiondolálva bagzanak, veres koszorúk, de a magvaszakadt Ady Endre kőben hallgat, nem dalol, nem levelez, másodszor nem nyújt kezet, ha a hajdani parola is legyalázva ég, ha igéje akár a nemzetközi gyors kisiklatva e naplementében. De izzik fekete arca, a hő és hűség tornácán a láztól csupa virág. Vitézi isten, a legkeményebb kőből bűvölve figyel, míg meg nem lágyul, míg szóba nem áll velünk a végzet. Rónay György AZ ŐREQ KÖLTŐ Minden reggel tedd magad elé a papírt. Milyen fehér. Milyen határtalan. Hogy tudnál vándorolni rajta aggálytalanul, vakmerőén, hajós a tengeren, fölfedező a sivatagban, elképzelt partok, ismeretlen oázisok felé! És most csak ülsz. tenger partján rokkant hajós, sivatag szélén leprás beduin, kalapod melletted a földön, koldulni tárt tenyér, napestig üresen. Milyen fehér. Milyen aprócska börtön ablak. Tedd vissza a fiókba. Ma sem jutott eszedbe semmi. Kelemen Lajos KÉRÉS Előbb reggel legyen, a tibláboló mozgások koloncát elnyűttem már, vízmély holdjai mázas kavicsok köröznek; világosságom kivárják; magas boltozatról tudnak I sugarazni csak — Volt viharzóbb, sietősebb haladás is; nagy üteg döngette a világ domborzatát. S miért? A nap árnyék-nyugalma megromlott. Mocorgó feüeg mögül nem tűzött többé, a hántás ellen semmilyen ptrkadás — A zzal a nem evil ágból való szépséggel, akinek lovagjává, sőt, önkéntes rabszolgájává szegődtem — alkalmasint azért, hogy semmi evilági hatalmasságnak el ne kötelezhessem magam —, gyakran sétáltam alkonyati órákban a budai vár déli oldalán. Az ostromhagyta romok, üledékek, beszakadt pincék (egy- egy sírdomb, fakeresztjén átlőtt sisak, zörgő koszorú) mindig kínáltak annyi látnivalót és beszédtémát, ameny- nyivel kitölthettük a köztünk táguló szakadékot, hideg űrt... A Donáti utca legromosabb telkén egy emberpár, talán még az első tavaszi nap óta, amikor az irtózatos fegyverlárma el- csöndesedett, ősi fészekrakó mozdulatokkal építkezett; munkájukat az alkonyati órákban is állhatatosan folytatták. Mi tagadás, csodálatomba némi irigység is vegyült ! Milyen messzire estem a birtoklás és szerzés kényszerétől — és örömeitől! Alig értünk a rozsdás rács- kerítésig, az utcalámpa fényében megpillantottam valamit. Ügy hevert a járdán elárvultán és rejtélyesen, mint minden gazdátlan tárgy, régi és új gazdája közt — némán, valamiféle senkiföldjén... Egy varrottas párnahéj volt. A régi, tükrösnek nevezett mintát rögtön felfedeztem rajta: a kalotaszegi varrottasok világgá szóródott családjából való, fehér lenvászon sűrű, fekete »-írás«. Rögtön hajoltam volna érte, hogy felkapjam s a keblemre szorítsam — ha úrnőm, cipője orrának pöccintésével meg nem előz, mintegy tapintatosan jelezve, hogy e gyanús holmit kézzel érinteni nemcsak illetlen, hanem utálatos is. S ahogy a párnahéj ott, a fűcsomós járdán, e mozdulattól félig fonákjára fordult, fekete foltok, friss kátránypacák tűntek a szemünkbe; ha hozzányúltam volna, megszégyenülten törölhetném most a kezemről fűvel, falevéllel, zsebkendővel a szörnyű ma- szatot. Ki gyalázhatta meg ezt a remekművet? — álltam fölötte borzongva, tanácstalanul. Vásott gyermekek durva csíny tevése? Vagy — és a feltevés borzongatott meg csak igazán — a-naponta ki- hantolt ostromhalottak valamelyikének rögtönzött fejeal- ja? Szemfedele? Abban, hogy felvegyem, főként az a gondolat akadályozott, hogy a parancsoló szépség rámsüti az alkalmi tol- vajság bélyegét. És otthagytam, a szurkos kis varrottast, szemlesütve, mások prédájául; akik csakugyan belerúgnak, megtapossák vagy játékos kutyáikkal széttépe- tik... Kínos, egymástól távolódó párosban lépkedtünk tovább beomlott lépcsőkön, gödrös utcákon, a Halászbástya felé. Mind hátrább, hátrább ma- radoztam. Az írásos párna mágnesezett, valósággal szó- longatott magához, visszafelé előbbi lépteim nyomán. Szülőföldemet tagadtam volna meg?... Elmondható-e, leírható-e, csak egy tört része is annak, ami szótlanságom mélyén sóhajtozott, fel-feljajdult, vagy orgonazengést meghaladó hangerővel kavargott bennem? Egy örökké hűvös — nyáron lefüggönyzött, télen fű- tetlen — emeleti szoba Kolozsvárt, telidesteli varrotta- sokkal. Közéjük csak vendég kukkanthat be néha-néha, de karácsonykor mi, gyermekek is. A varrottassal leterített asztalkán fenyőtobozos, pa- pírfűzéres, angyalképes fény őf ácska illatozik; a falon indás-virágos mintájú függönyök, futók, piros, kék, fekete vagy aranyban játszó színekben; a szekrények tetején, a pohárszéken virágos-madaras, hajdani mesterük nevét őrző Győri-kancsók, a varrottasok cseréptestvérei. A ki a földig érő függönyszárnyak közt kikandikál: a szürke utcára lát, hulló vakolatú templomra és kollégiumra, vagy a hó szennyes-fehér buckáira, végig a lombtalan hársfák során... De odabent egy május kellős közepén pompázó virágoskert változatos színei! Milyen szegényes, félszeg jószág a karácsonyfa, e napkeleti tar- kaságú mesebirodalomban L.. Aztán egy januári napon ismét megnyílik a rejtelmesszép múzeumszoba : nagyanyám ott fekszik, fekete írásos párnák között; arca fakósárga, mint egv régi Győ- ri-kancsó oldala. A halott őrzi még egy-két napig gyűjtötte holmiját; sőt. mintha a párnák, melyek közt süppe- dezve fekszik, a jól záró függönyök, katonásan sorakozó korsók is hálás ragaszkodással vigyázkodnának személye kijrül... De egy délelőtt mégis eltűnik, mintha kilopták volna onnan. A szobában felfordulás, majd ren- dezkedés, rokonok és szolgálók jövés-menése. A varrottasok — komódok és ládák rejtett értékei — négy halomban a szoba négy sarkában: a szétosztott örökség. Az egyik halom, anyám jussa, a mienk. A falu tündérvilága így vonul be a mi lakásunkba is — ébredéskor ezekre nyílik a szemem. Beköltöztek álmaimba is! Izzó tulipánok, világoskék madarak, fekete folyondárok közt imbolyog, tiblábol, vergődik a kamaszodó lélek. Udvarunkat, lakásunkat egy- egv nagyvásár-napon sziro- nyos ködmönű, nagybajszú, szikár férfiak és sötétkék bujkás, berakott szoknyás, ráncos csizmájú asszonyok lepik el. Onnan jönnek a varrottas birodalmából, ahol tűzvilágnál, hosszú téli estéken, ezek a pamutvirágok teremnek, s mikor elmennek, a padlón csizmapatkónyomok, szívemben nyugtalan vágy marad: a havasaiji falucskába eljutni, ahová keresztanyám lilabetűs levelei any- nyi kecsegtetéssel hívogatnak!... E r s egy nyáron eljutok oda. Repedezett-falú, szuvas-gerendás, zsin- delyfedeles papilak — nagybátyám, nagynéném otthona. Az ablakkereten, a veranda deszkafalán, a tornácoszlopokon kék alapozású, kifakult olajfestés, virágok és madarak kacskaringós vonulata: a művészlelkű, tragikus sorsú Miháltz Ákos, papelőd keze- nyoma... A ház mögött méhszín, erdőnyi gyümölcsös; az udvar végén csűr, istálló, azon túl a szérűskert, s azon is túl: a cinterem — közepében a vitorláshajó-formájú templom. Bent a papilakban varrottas varrottason. Ezek a gyermektelen házaspár gyermekei. Az egyik szoba valóságos műhely; esős napokon vagy késő ősztől kora tavaszig leánykák, menyecskék, asz- szonyok sereglenek össze a mestergerendáról lógó petróleumlámpás alatt : dalol - gatva, huncut vagy hátborzongató »igaz« történeteket mesélve öltögetik a piros, fekete s kék pamutszálakat — jóformán oda se nézve, mindentudó ujjaikra bízva a leg- akkurátusabb kis mozdulatot is. Megbarátkozom velük. Ür- finak szólítanak, be-becsalo- gatnak, incselkednek, dévaj- kodnak velem, s rámfogják, azért vagyok szomorú, mert a városban hagytam a szeretőmet. Bezzeg a templomban lesütött szemmel imádkoznak vagy a szószékről mennydörgő igehirdetőre mered a tekintetük! Pártájuk gyöngyein, üveglemezkéin csillog- villog a betűző napsugár, ök maguk is virágok, de húsból, vérből valók — az úrasztalán ékeskedő százesztendős terítő tulipánjai és indái, a szószék kifaragott kő aranyrózsái s a mennyezetkazetták liliomai között!... És odalent a faluban, a házak »bütűjén«, vagy a kapubálványokon is virágok, madarak, égitestek sokat jelentő változatai — akárcsak a cinterem • némán is beszélő kopjafarengetegén. És egy nap végigbámulok — háztól az örök hajlékig — egy temetést. A már leszegzett koporsóból pompás feketemintás terítő omlik alá két felől: gazdag parasztmatróna kelengyéje a másvilágra . Most ez a párnahéj, az uc- ca porában, a szurokmaszat- tal meggyalázva : mégha másvilági kelengyéje volt is valakinek, joggal követel tőlem megbecsülést... Tudom, hogy a budai várban sokan, nagyon sokan hagyták ott házukat, fekhelyüket, párnájukat mostanában, s azt is, hogy talált kincsben nemigen lehet áldás, mégha egy szurkos kalotaszegi varrottas is az. De hátha nem a véletlen küldte utamba? Hátha méltó kiválasztottja vagyok? Még egy-két lépés, a sarkon túlról már látni fogom, ott kell lenni még, a fűcsomó árnyékában, ahol hagytam! Majd felkapom, zsebkendőbe göngyölöm és ha megrovást fedezek fel úrnőm tekintetében, mentségül mindezt elmondom neki... Meg fogja érteni ! Éppen akkor fordult hátra, s a homályban is el tudtam képzelni _ furcsálló, rosszalló vonásait. N em kiálthattam, bántó lett volna ebben a lopakodó csendben. Csak intettem, integettem, hogy várjon, egy pillanatról van szó, s hogy megértésére számítók. Mintha fejét csóválta volna: megfordult és sietve elindult felfelé, tovább. Én pedig rohanni kezdtem a párnám felé. A hepehupás, gránitkockás járdán, a fűcsomó mellett tenyérnyi kátrányfolt, semmi egyéb. A rácskerítésen belül kóbor kutya rágcsált valami csontot, hallatszott a kegyetlen, csikorgó ropogás. És ekkor lent, a Vízivárosban megszólalt egy harang. Minden kondulására két szívhang- dobbanásom felelt. Szememet behunytam: a valkai templom harangja szólt. Jékely Zoltán Párnahéj az út porában Ády-emlékszoba Budapesten Budapesten a Veres Pálné utca 4—6. alatti ház I. emeletének 1. számú lakásában lakott Ady Endre — feleségével, Boncza Bertával (Csinszkával) — 1917 őszétől 1919 januárjáig. Hotelek, penziók, bérelt szobák után. élete végén ez a lakás volt az egyetlen, amelyet sajátjának tudhatott Az új otthon — sajnos — sok örömet már nem adhatott a költőnek, mert a világháború és elhatalmasodó betegsége egyre több szenvedést okozott neki. Az életmű nagy záróversei azonban mégis ekkor, s ebben a lakásban születtek: a Mai próféta átka, a Krónikás ének 1918- ból, a Beszélgetés a szívemmel, az Elégedetlen ifjú panasza stb. És a legutolsó is: az Üdvözlet a győzőnek. A nagybeteg Adyt az őszirózsás forradalom eseményei felvillanyozták. Különösen jólesett neki, hogy a Nemzeti Tanács vezetői a lakásán köszöntötték. E lakás három lakószobáját nemrég eredeti formájában helyreállították. Az egykori bútorokkal rendezték be — úgy, ahogyan Ady idejében volt. A korabeli vallomások és egykorú fényképek (enteriőrképek) alapján sikerült szinte hiánytalanul ösz- szegyűjteni a lakás egykori képeit és berendezési tárgyait. A hajdani konyhát és a személyzeti szobát kiállítóhelyiséggé alakították át: itt kaptak helyet a Veres Pálné utcai lakással kapcsolatos iratok, az Ady—Csinszka szerelem dokumentumai. Itt Idézik föl Ady háború alatti életét, költői-írói tevékenységét. Az életrajzi és a kortörténeti vonatkozású képek mellett kiemelték Ady legjelentősebb háborúellenes verseinek kéziratait és motívumképeit. S természtesen a költőt, a háború minden borzalmát, szenvedését mélységesen átélő, a magyarságért és az emberiségért aggódó-harcoló költőt állították a középpontba, akinek az Ember az embertelenségben című verse akár e kiállítás mottója is lehetne. Veress Miklós EZER ÉV Arany gomolygás: világűr rákja — bolygó Anyamosolygás : eltűntödből kiporló hajad — hajam: beszitálja a porhó szájam és szád: már ívük is hasonló érted a hang a visszhangokká omló érted a könny a szemünkről lehámló érted a nyom mit robbantott a himlő érted az arc arcomból visszarémlö » burjánzó mint az űr mert mindenséggé romló csak akkor menekül ha máshoz lesz hasonló de te csak ami fény lesz mikor a fény nagyon jó tűzfalból visszafénylesz a homlokomból fénylesz eltöltesz míg üvöltök hogy szülj meg már te ringyó vagy vetélj el: már seb lest arcom csak rákos bolygó lesz még a kín mosolygás lesz még öröm — sikoltó leszel halál: bolyongót születésemig tartó Ady szobája.
