Somogyi Néplap, 1970. április (26. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-12 / 85. szám
TÜZET VISZEK Hubay Miklós új drámája korban élünk. f^uTuo^U Egyre több irodalmi és művészeti alkotásunk kérdez rá és keresi a választ az elmúlt negyedszázados fejlődés sajátos szakaszainak sajátos jelenségeire. Lelkiismeretre ható, olykor nyugtalanító ösztönzés ez a folyamat: nézzünk szembe, vessünk számot önmagunkkal. A válaszok még nem mindig pontosak, de ez nem baj. Maga az, hogy kérdezünk és próbálunk felelni mindenre, ez jó, mert az erő, a biztonság jele. Az író szólhat, a kritika reagálhat, vitatkozhat. Az, hogy társadalmunk bizonyos része esetenként — »-miért vájkálunk!?« — ingerülten tiltakozik a kétségtelenül fájdalmas emlékek »felkavarása« ellen, ez is jó. Sőt jobb, mert szemléletünk, gondolkodásunk tengelyakasztó tüneteinek hollétét jelzi. Még jobb és tálán az egészben a legjobb az, hogy ezek a művek rendre egy sor újabb gondolatot kelteneik bennünk, amelyekről szólnunk kell; és amelyeket — kellő önvizsgálattal — tisztázni és helyére tenni lelkiismereti kötelességünk. Ilyen műnek tartom Hubay Miklós Tüzet viszek című új drámáját, amelynek ősbemutatójára a kaposvári Csiky Gergely Színház vállalkozott A mű alapkérdése a két főhősfiatal, egy népi őstehetségű színművész és szerelmese, a fiatal orvosnő öngyilkosságáig vezető folyamat ábrázolásában vetődik fel. Azaz milyen erők sodorják a tragikus beteljesülésig ezt a két fiatalt; illetve mi okozza végül is tettük elkövetését, a fizikai megsemmisülést Jelképesen pedig: mi okozta, okozza ki tudja hány tehetség, ősi »legkisebb fiunk-" lelki-szellemi elhamvadását, kiégettségét a kétségek, a csalódások, a pedagógiai abszurdumok, a tehetségnevelés »hul- lámvasút-rendszere« és végül a magárahagyatottság, a talaj- talanság önemésztő lángjai között. A tűz-jelkép, mint a gyújtózsinór, végig ott ég ebben a drámában, méghozzá kettős értelemben. Ott érezzük hőseikben a jó, az alkotásra hivatott általános emberi értékek izzását. De eléri őket az alantas szenvedélyek, az emberi gonoszság, a közöny és a rosszindulat lélekemésztő lángja is. Ezek a lángok újra és újra megperzselik, végül teljesen felégetik ezt a két fiatalt. S voltaképpen ez a drámai konfliktus lényege: a környezet. a barátok szeme láttára történik mindez, anélkül, hogy bárki is megakadályozná. Sőt, mintha tudatosan vagy tudat alatt mindenki tenne egy hasábot arra a máglyára. S a vészjelzés, a bűntudat már késő. A képlet persze így túl egyszerű vólna: — »mindenért a társadalom felelős« —, ha a valóság, az élet nem igazolná példák sorával. A képlet ezért bonyolult. A darab, az írói koncepció lényege mégsem a »Mágikus hirtelenségű« művész-író stb. halálozások eredeti körülményei, indítékai, hanem egy fontos erkölcsi-politikai kérdés: hibákat követtünk el, rosszul sáfárfodtunk értékeinkkel, népi tehetségeinkkel. Hubay drámájának fő értékét abban látom, hogy képes az egyedi eset mögött felizzó általánost a maga ellentmondásaiban ábrázolni. Állásfoglalása világos és határozott, jelképrendszerében pedig közérthető, hogy ezek az ellentmondások nem a társadalom alapjaiból fakadnak, hanem ellenkezőleg: a tudatunkban jelen levő hibákból. Az emberek gondolkodásából, nézeteiből fakadó antihumánus indulatokból és tettekből. Mindez ragyogó drámai építkezéssel, két részben, érdekes, felbontott idejű közjátékkal és kitűnően jellemzett figurák mozgatásával bontakozik ki előttünk. Nem elfeledve azokat a lélektani okokat, amelyek különös szerepet kapnak a két hős végső tragikumában. Itt azonban szólnunk kell néhány fogyatékosságról is. A <s* irn a mellékfigurák-‘l*0 ban is párhuzamosan érzékelteti azokat a társadalmi és lélektani rugókat, amelyek egyre tovább és tovább lökik főhőseinket végső kétségbeesésükbe, a szakadék szélére. Gondoljunk a szerelmi háromszög fiatal orvosának — kitűnően megoldott — lélektani »affenzívájára« vagy a »voieaur« festőművész több ízben is emlegetett elegáns szadizmusára, amikor szimbolikusan — bizonyos művészkörök tudatos vagy tudat alatti szándékával — és fizikálisán is maga teremti meg, kínálja fel az öngyilkosság alternatíváját. Mindeddig az író következetesen vezeti az okok-okoza- tok láncolatát. A fiatalok ennek révén jutnak el a gondolatig. A szándék és a tett között azonban nem érezzük kellő intenzitással a végső tragikum, a végső okozat szubjektív felelősségét, illetve társadalmi áttételeit. Azok követelménye a szándék. A tett fizikai elkövetését végső soron valamilyen ködös mélylélektani okok váltják ki közvetlenül. Ügy tűnik, az egyén felelőssége nélkül, valamilyen egzisztenciálista »választás«-elmélet hirtelen döntéseként. Margit, a »kinullázott paraszt-Élektra« alakja szép és költői. Egy vonását mégis irreálisnak érzem. Lelkiállapota indokolt, gyűlölete, szerelemféltése azonban primitívnek hat; nem azé, akit megismerünk benne. L cazkó Mihály rendezése következetesen, jól összehangolt színészvezetéssel bontakoztatja ki az író koncepciót. Régen láttunk ilyen harmonikusan felépített produkciót. Engedi érvényesülni és szép, artisztikus képekkel oldja meg a mű szimbólumrendszerét. Az indulatok, a konfliktusok mögött pedig ott érezni azt, amiért az egész mű szót emel: a társadalmi felelősség ébresztését. A középrész rendezői beállítása hátborzongatóan szép. "• közül nehéz ki- emelnünk bárkit is. A mellékfigurák is élmény- szerűen oldották meg feladatukat A két főhőst Csíkos Gábor és Tímár Éva keltette életre, elhitető erővel és szép, árnyalt kontúrokkal. Környezetükben Garay József, a vendégszereplő Nagy Anna, Varga Tibor, Holtai Róbert és Takács Anna alakítása emelte a produkció értékét. Jánosa Lajos díszletei művésziek, jól szolgálták a szituációk atmoszféráját; Poós Éva »korhű« jelmezei pedig a szereplők egyéniségeire, belső tulajdonságaira utaltak. Wallinger Endre Szereplt Csillagfára 1970. Száz méterre a tanyavilágtól Nem láttam az unokát — Az ország legmélyebb pontja fölött Búcsú a repülőgépektől Dunaújvárosban ragyogó kék ég, kellemes idő ébresztett reggel, ilyen örömmel még nem készülődtünk. Már elmúlt a lámpaláz, a gépek dobálásait is megszoktuk. Innen már élvezet volt a repülés. Háromnegyed kilenc után egy perccel indultunk, el Dunaújvárosból, és negyed tizenkettőkor kellett megérkeznünk Fülöpszállás — Csongrád — Kisköre — Mályi érintésével Miskolcra, Mi totót, a pilóták pedig nyolc fényképet kaptak. Ezeket kellett felismerniük százméteres magasságból, majd a helyet bejelölni a térképre. — Te több szemmel nézel — nyújtotta Henrik a borítékot —, elől is ülsz, figyeld, és ha valamelyiket megtaláltad, majd egyeztetjük. Apró tavacskák szakították meg a tanyák közötti egyhangúságot, amíg a rengeteg bel- ‘ vizes terület is unalmassá nem vált Sütött a nap, árnyékunk végigkúszott a csillogó vizeken, a fehérre meszelt kerítés- oszlopokon, miközben lázasan kerestem azt a tanyát, amelyiket a fényképpel kellett azonosítani. — Megvan — kiáltottam fel ötperces repülés után jobbra mutatva —, jelöld be. — Kicsit messze van tőlünk — dünnyögött Henrik —, de miután a fénykép és a tanya képe egyezett, ráírta a kép hátára az egyest, és a térképen is megjelölte a helyét. — Jól van, csak így tovább — biztatott, — Megtaláltam a másodikat is — szóltam hátra, de azt a mondatot lenyeltem, hogy a fényképen látott tanyához haA verseny Miskolcon fejeződött be. Henrik, a pilóta. A kép jobb szélén sonlót hármat is láttam azóta, és fogalmam sincs, melyik az igazi. — Az ott a távolban Csongrád — szólt előre Henrik —, ha jó a szemed, akkor megnézheted a kisbíró unokáját... — Miért, ő lesz a jelnél? — kérdeztem naívul, de Henrik vállveregetése rádöbbentett, hogy alaposan beugrottam neki. Időben érkeztünk Csongrád fölé, a gép megbillegtette szárnyát a hatalmas H betű fölött, és irány Kisköre, az ország legmélyebb pontja. Itt a gáton kell felfedeznünk •a jelet, de annyi a tiszai holt ág, hogy előre totóztunk, melyik fölé repüljünk. A belvizek, a kubikgödrök és a holt ágak kuszaságában alig tudtuk kibogozni, most melyik is az Az ország legmélyebb pontja fölött. Kiskörénél kapták le ncsevégrc gépünket. N agyon fiatalon kerültem a faluba. Az egyetem elvégzése '.tán egy évvel, 1957-ben. Azóta élek itt, ez az első állomásom. Itt váltam igazán felnőtté, családapává. Szemem előtt cseperedtek nagyokká a kicsik, s formálódott át a falu képe is. Nekem már nagyon hi ányozna Nemesdéd.. Az emberek, a betegeim? Sose mondtam így, a betegeim, csak úgy, az emberek. Nemcsak betegségeik, hanem ők maguk, gondjaikkal, bánataikkal, örömeikkel együtt ériekeinek. Azután is, mikor neggyógyultak. Talán akkor gazán, hogy megelőzhessük a nagyobb bajokat. Azt mondják, »a doktor úr szigorú ember.« Tagadjam? Ha az egyik házban gyógyítok, s a szomszéd udvarán rendellenességet látok, nem bírom megállni szó nélkül. A rendetlenségért mérges vagyok, itthon is. A tisztaság a mániám, mert ez az egészség bölosője. El sem tudja képzelni, hogy itt az emberek mennyire szeretik és értékelik már a tisztaságot. Csillog a porta mindig, és a kert hátuljára került a szennyvízgö- dör, a szemeteskupac, meg a vécé is. A házak előtt nem hullád ék papírral borított árokpart, hanem virágos parcella van. Most tervezik a falu vezetői a víz bevezetését. Magam is régóta szorgalmazom, kedvtelésiből több, olcsóbb módját is kidolgoztam már. Eggyel azonlbam nem tudok megbirkózni, azzal, hogy a szép nagy lakásokban minden szobát használjanak és ne legyenek »konyhalakók«. Nagyon ismerem az embereket Ahogy eljárok hozzájuk, betekintek lakásviszonyaikba, életmódjukat, szemléletüket tükrözi minden. Sajnos nehezen nyelem le a hibákat De azt hiszem, ismernek már, s tudják, hogy a javukat akarom. Hogy mennyi gondjukkal megkeresnek? Nézze, az asszonyok például tudják, hogy ha lázas a gyerekük, azonnal hűtőfürdőt vagy állottvizes borogatást tesznek a picire és lázcsillapítót adnak nekik. Így hozzák, vagy hívnak ki a gyerekhez. Ezt már a cigányok is nagyszerűen elvégzik. A lakosság tizenkét százaléka cigány, egy szavam se lehet rájuk. Rendszeresen látogatom őket A könyvtárba patyolatfehér ingbe járnak olvasni, házaik tiszták, s igen sokan még színházbérletet is váltottak. Szeretnek Namesdéden élni. Itt nem tesz senki különbséget. Tudja, milyen öröm az, hogy tizenhárom éve egyetlen gyerek sem halt meg? Egyébként a gyerekék és az öregek sorsa különösen közel áll hozzám. Az egyedül élő, idős embereket gyakrabban fölkeresem, kiküldőm hozzájuk a védőnőt takarítani, esetleg még főzni. is. Mindenre jut az embernek ideje, türelme is, ha jól gazdálkodik az erejével, az életévéi... Igen, a férjem — néha mondom is neki — túlságosan katonás, és túlságosan sokat vállal. Rohanni sose látom, de ha összeszámolom, mit csinál egy nap alatt, nem tudom, hogyan telik ki huszonnégy órából. Hiszen még Véss, Varászló, Martonpuszta és Rinya, Lepled, Merke és Tá- tikapusizta is a körzetébe tartozik. Én az asszisztense is vagyok, dolgaink tehát közösek. Valóban igaz, hogy nem bír ki semmilyen rendellenességet szó nélkül. De néha magam is meghatódom azon, hogy mennyire szereti az embereket. Karácsony előtt például Nagykanizsán járt, meglátott egy melegítőpámát, s azonnal megvette. Hazajött, az volt az első, hogy elvitte annak az idős néninek karácsonyi ajándékként, akit éppen reumával kezelt. Hobbyja a gyümölcskertésizet. Ha ötpercnyi ideje van, beöltözik és sétál vagy dolgozik a házi »nagyüzemi« gyümölcsösben, őszibarackot termeszt. Képzelje él, tavaly az ócskavastelepen a legjobb barátjával együtt vettek egy roncs traktort Itthon bütykölgették, egyszer csak elindult. Átalakították permetezésre. Szóval »gyümölcsszakértő« is. A faluban hagyományai vannak a gyümölcstermesztésnek. Gondolja csak él, mennyi, de mennyi témája akad a falubeliekkel! Egyébként ezzel a kis traktorral permetez már majdnem mindenki, itt a háztájiban... Nemesdéden, majdnem a falu közepén áll egy családi ház, a falán tábla: Dr. György Ferenc körzeti orvos. Bán Zsuzsa igazi folyó. Végül piszkossárga vizéről ráismertünk. — Mi van a fotókkal? — ér- leklődött Henrik. — Már csak kettő van hátra, azokat még megtalálom és feíveheted az első díjat. — Rendben van — ordította Henrik —■, a fele a tiéd! Elhagytuk Mályit. Még egy fényképet sikerült azonosítani, az utolsó viszont még akkor is ottmaradt a kezembe, amikor Miskolc elé érve négyszáz méteres magasságba emelkedtünk. ,Innen kezdtük meg a liftezést a reptérre. A szívem a torkomba ugrott. A körülbelül hatórás repülésből ezek a másodpercek teltek a legnehezebben, amikor leszálláshoz készülődtünk. A célleszállás szerintem jó volt, a zsűrinek persze megint más volt a véleménye, így Henrik ismét a mezőny második felében végzett. Adminisztráció, totókitöltés és indulás a Pannónia-szál- lóba. Már a gépben rosszul éreztem magam, valószínűleg megfáztam, de a szállodai szobába érve kitört rajtam a láz. Kirázott a hideg, vacogtak a fogaim, és mivel nem volt nálam semmiféle gyógyszer, a lefekvést véltem legjobb patikának. — Öregem, ez volt aztán a kitolás — ébresztett föl Henrik fél tizenegykor, miután megjött a vacsoráról. — Képzeld! A fényképek közül csak négy volt az útvonalon, a többi egy kilométernél távolabb esett tőlünk, s aki azokat is bejelölte, képenként száz pontot levontak tőle. Tehát baj volt, ha megtaláltad, és az is baj volt, ha nem találtad meg Egyébként Lánc Tibor nyert a pilóták közül és Pásztor Ferenc tv-riporter vitte el az első díjat a zsurnaliszták orra előL — Azzal jó éjszakát kívánva nekiállt dolgozni. Készült a másnapi Miskolc—Budaörs útra. Ebből sajnos nem lett semmi. Annyira elromlott az idő, hogy nem indították el a mezőnyt. Az újságírókat autóbuszba pakolták és délután Budapesten voltunk. A repülőgépvezetők maradtak, megvárták a következő napot, és április negyedikén — lényegesen jobb időben — hazahozták a gépeket a budaörsi repülőtérre. Ha értékelésnek azt írnám,., hogy csodálatos volt az út, elmondhatatlan érzés volt a repülés, lenyűgözött a magasság nyújtotta látvány, még mindig nem írtam volna le mindent erről a három napról, ami bennem összegyűlt. A szerkesztőség azért küldött, hogy beszámoljak mindarról, ami ezen a csillagtúrán történt. Mégis sok történet kimaradt. Olyanok, mint amikor a pilóta elfelejtette bekapcsolni a magasságmérőt és utasa, a Népszabadság tudományos munkatársa, Szluka Emil a leszálláskor árulta el, hogy bekapcsolta helyette. Vagy amikor a többszörös műrepülő válogatott, a pécsi Katona Lajos bejelölte a térképen Szabadszállást — Fülöpszállás helyett —, és újságírója, Lombosi Jenő szólt az indulás előtt egy perccel, hogy rossz az irány. Lajos helyesbített, és másod i: lett a versenyben. Minden levegőben töltött perc élményt hozott, minden negyedóra eseményt. A rendezésben itt-ott akadtak zökkenők. Igaz, most repültek először újságírók ezen a versenyen, de mindegyikük frissen tudósíthatta lapját aznapi élményeiről — Siófokon, a városházán az összes írógépet rendelkezésünkre bocsátották —, a szállás ellen sem volt különösebb kifogásunk, a koszt pedig kitűnő volt. A csillag- túra lebonyolításáért minden elismerés megilleti a Magyc r Honvédelmi Szövetséget, a Rt pülő Szövetséget és a Magyt r Űjságirók Országos Szövetségét, mert felszabadulásunk ne ■ gyedszázados évfordulójára szebb ajándékot nem adhattak volna. Az újságírók versenye még tart, április 20-ig vetélkedünk a versenyről írt cikkeinkkel, s ha ezt kiértékelte a zsűri, akkor dönti el, ki volt a csillagtúra legjobb repülő újságírója. A repülőgépvezető : közül az első helyen Osváth László, a Csepel versenyződ végzett, második Katona Lajos, a pécsi Vízügy pilótája, míg a harmadik és negyedik a lengyel és a szovjet csapat lett saJy Géz» SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. április 12. 5
