Somogyi Néplap, 1962. február (19. évfolyam, 26-49. szám)

1962-02-04 / 29. szám

Vasárnap, 1962. február 4. 5 SOMOGYI NÉPLAP Negyven játékfilm készül az idén Kínában A Kínai Népköztársaságban 1962-ben 40 játékfilmet, 10 rajz­filmet, 10 egész estét betöltő dokumentumfilmet, mintegy 100 kulturális és ismeretter­jesztő filmet, valanÜnt 500 hír­adót és kisfilmet forgatnak. Ezenfelül egyes vidékeken he­lyi jellegű filmhíradók is ké­szülnek. Már a múlt évben megkezd­ték az első kínai sztereoszkó­pikus (három dimenziós), szélesvásznú »A varázsló csodá­latos útja« című film forgatá­sát. A film rövidesen elkészül. A Kínai Népköztársaságban 3 ezer mozi van, ezeknek a múlt évben 3 és fél milliárd látogatójuk volt. „Alice a csodák országában" — az idén százesztendős Száz évvel ezelőtt írta Char­les Dodgson oxfordi matema­tikatanár »Alice a csodák or­szágában« című világhírűvé vált gyermekkönyvét. Dodg­son, aki saját neve alatt ér­tékes matematikai szakköny­veket, Lewis Carroll néven pe­dig világhírűvé vált gyermek- könyveket írt, 1832-ben szüle­tett az angliai Daresburyben, és pontosan 1862. július 4-én mesélte el egy Alice Liddell , nevű 10 éves kislánynak a vi­lághírűvé vált gyermekkönyv meséjét. A mese annyira tet­szett a kis Alice-nak, hogy megkérte Charles Dodgsont, írja Is, hogy máskor is él­vezhesse. így született meg »Alice a csodák országában«, melynek kéziratát, méghozzá saját illusztrációival díszítve, a szerző a kis Alice Liddell- nek ajándékozta. A Horváth János: tótiénél FIÜ KATONA VOLT, együtt voltak a lányok, A pró- - megcsókolja majd a legény, és a lány meg egyetlen ha végén mindegyik lányhoz tényleg a falu színe előtt, gyermeke szüleinek, odalépett egy katona, s fel- — De az játék csak — falut, ahol éltek, körbefog- ajánlotta, hogy hazakíséri. íz- mondta a lány. gatottan vert a szíve, nézte — Az élet is játék. Ha szo- Észtert, és attól félt, hogy va- markod unk, tragédia, ha vi- lafci megelőzi. Más lett volna, dámak vagyunk, akkor meg ha előre megmondhatja a fiúk- komédia. nak: kerüljétek azt a lányt, ne , Eszter eltűnődött ezen egy akarjátok őt választani, mert darabig. ón már kiválasztottam egyszer Nem bánom, ha ott lesz és mindörökre. Barna szeme volt a lánynak, haja dúsan omlott vállára, és benne volt a tekintetében az öröm és bá­nat is. Szép volt, ha nevetett, ták a hegyek, mintha el akar­ták volna rejteni a világ sze­me elől. Középen fürge kis patak nyargalt végig az utca jobb oldalán. Tavasszal meg­duzzadt, és kilépett az útra, úgy futott tovább. Mikor meg­ismerték egymást, tél volt. Jégréteg feszült a patakon, hó csillogott a háztetőkön, és es­ténként fütyülve kergetőzött a szél a fenyők tűlevelei között. az egész falu. Nem bánom, ha látják. Kibontakozott a katona öle­léséből, és így folytatta: — Igazán komédia az élet. A katona meg a lány mégis és szép volt akkor is, ha szó- Nemrégen meg olymi idegen tavaszt érzett. A katona mész- moikás volt, mint a gerle bú- voltál. Ma meg? Tudod, hogy gása, csak az volt a baj, hogy mindig eszemben vagy? Va­mindegyik katona számára sárnap is rád gondoltam a mi­egyformán mondta ki a sza- sén. Félig lehunytam a szerne­sziről jött, az ország másik fe­léből, de néha úgy érezték, mintha már kicsi koruktól is­mertek volna egymást. Fogták egymás kezét, és x-opogott, a hó, amint lépkedtek hazafelé. A kapuban megálltak, össze­ölelkeztek, s később úgy vál­tak el, mint mikor a szirom leperdül a virágról. Minden nap így váltak el. A katonának tízre bent kellett lennie az őrsön. Néha futott fölfelé a dombon, és a havas vakat, ha beszélt. Sándor — a mi katonánk — már akkor is szerette volna, ha egyedül csak neki muzsikál ez a hang. P RÓBA VÉGÉN oda­ment a lányhoz. Nagy kő esett le a szívéről, amikor kiléptek az met, és ... és imádkoztam ér­ted. Az járt' az eszemben, hogy rossz lehet neked. Fenn vagy a hegyekben, hallgatod a szél sípolását, s csak állsz mozdulatlanul, az őrhelyeden. Hallgattam az orgona mélabús hangját. S egyszer csak nedves akkor utcára. Az első pillanatban lőtt a szemem. Ugye, szólini sem tudott. Nehéznek már nem komédia volt az érezte a csizmát, a köpenyt, élet? KUISZ GYÖRGY: Gázlói kovács. SZIRMAY ENDRE: • f elei­csillagokat nézte, amelyek hi- te komolyan a katona, degen ragyogtak fent, nagyon — Mondd, te sose mégy magasan. Utóbb az a gondolat templomba? — kérdezte utóbb kínozta, mit szól a lány, ha Eszter. — Én még egy katonát így érnek hazáig. Azt hiszi ró- sem láttam a ml templomunk- la, beszélni sem tud. ban. Felhőtlen volt az ég, és kör- sándor hallgatott, ben világított a nagy fehér­ség. — Akkor én magát minden este elkísérem — monodta utóbb a katona, és izgatottan dobogott a szíve. — Nem félnék ám egyedül sem — felelte a lány. De azt út tompán dobbant alatta. Át- nem tudta, mit mondjon. A — Akkor már ^ncm ugrotta a patakot, úgy törte­tett tovább. És minden nap beért pontosan tízre. Régtől ismerte a lányt. Majdnem azóta, hogy ide ke­rült az őrsre. De sokáig nem beszélt vele. Nem akarta csak úgy megszólítani az utcán. A közös színdarabtanulás azon­ban jó alkalom volt az isme­retségre. Az első napon mind BÚCSÚZOK Indulnak’ már, de oly tétovák, szótlan ajkuk megrozsdált kilincs, gúzsba köti szívüket a vágy, mint a rabok lábát a bilincs. Tapogatják az emlék sötétjét, , vakok érzik így az út kövét, pedig napfény szórja az arcukra a jövendő széles Örömét. Hallgatásuk minden búcsúszó, búcsúzásuk kongó némaság, az esztendők kemény sorompója úgy zuhan le, mint földre a zsák. HAJNAL GÁBOR: RÓMAIPARTI EMLÉK A villamosban vállamon aludtál... Hány éve már? — tán harminc is lehet. Mos is érzem még illatát hajadnak s áradó bizalmad, szerelmedet. Hozzám búvá tested árama lüktet véremben néha az időkön át, s bár nevedet én régen elfeledtem, mégis vágyódva gondolok reád. Kis munkáslány, akivel egy csoportban a Rómaiparton vasárnapon estig vitáztunk, játszottunk, tanultunk, egünkön fénylett a forradalom. *összehajlik szívünk tilos tanokban egész napon át, s mire jön az est, s fáradtan, kipirultan ül a hegyre a napkorong, velünk dalolni kezd a csobogó folyam, és ifjúságunk illatos bíborvirága virít, s ki voltál egész napon át a társam, a vállamon alvó fejed van itt. Ö, barna lány, a neved elfeledtem, messze sodort sok üszhös évtized, a vézna diák megvénült azóta — ez emléktől feldobog-e szíved? Ha néha barna szemedben cikázó s kihunyó füzekre emlékezem, a, régi diák s if júságom éled, mintha hited itt lenne még velem. VIHAR BÉLA: CSALÁDI VISZÁLY Már nem emlékszem, mi sodort a bűnbe. Kis gyermek voltam, és pörölt anyám. Valami rossz fát tehettem, a tűzre, a kockacukrot csentem el talán, vagy elfeledtem, hogy a boltba küldött.. Ezért korholt — rám olvasta vétlcem, s míg törölte az edényt és a tükröt: kivetett a szívéből egészen. Így tértem ágyba. A magány, a bánat az esthomály mélyén körülfogott, amidőn láttam közelgő anyámat, betakart lágyan — véltem — mosolyog, s én ujjongva súgtam az éjszakának, hogy mégis szeret, hogy fia vagyok. — Ha otthon vagy, akkor elmégy? A katona nem szólt, csak a fejével intett, hogy nem. __ Miért nem? — kérdezte E szter. Sándor nem válaszolt. Hall­gattak. Aztán a fiú rápillan­nem mondta, hogy ne kísérje ^ flz óráJárBj s gy0rsau? el­búcsúzott. Sietni kellett, hogy beérj ein időre. De aznap este tudott elaludni. Elértek a templomig. Ott a lárty befordult egy szűkobbut­cába. A katona szótlanul kö- sokf1^ nem , lk vette, mígnem elérkeztek a ka- Örömmel volt a ’ Duia a kétség is pelefeszkelte ma­— Itt lakunk — súgta Esz- gát Kár volt megmondani a tér. — Az ujjávai intett, hogy lánynak, hogy ő nem jar P halkan beszéljenek. Apja, any- lomba. Elriasztja magátol, ei- ja aludt már... idegenedül tőle. — Nincs messze -— mondta Másnap a lány megint eio- halkan a katona, és közelebb hozta a templomot. lépett a lányhoz, Aztán me- — Nem tőled hallottam elo- gint fölnézett a csillagokra, szőr, hogy sokan vannak, akik mintha onnan várt volna se- nem járnak oda. Meg az Isten- gítséget. Hátha oda van írva ben sem hisznek. Az én szü- a hallgatag égre, amit ilyen- leim nagyon vallásosak, kor mondaná kellene. Tétován — Az én anyám is — mond- babrált a köpenye gombjával, ta Sándor. — Minden vasárnap és egyik lábáról a másikra elmegy. Csak az apám nem. állt. A lány várakozva topo- Art mondja: hazudnak a pa- gott előtte, kérdőn csillogott a poj<_ B0rt isznak és vizet pré- szeme. Egyszer aztán megmoz- dikálnak. Eszter befogta a ka- dult, lehúzta kesztyűjét, és tona száját. odanyújtotta kezét a katona- __ Csöndesebben, n ak. — Be kell mennem, hátha nem ér vissza tízre. — Jó éjszakát, Esztike — meghall­hatja valaki. Ettől kezdve suttogóvá vált a hangjuk. A katona sokat be­szélt, a lány hallgatott. Rájuk borúit az est, és úgy álltak ott a kapuban, mintha összenőt­tek volna. Mintha nem is lett volna köztük mély szakadék, rabig nézte a kiskaput, amely elnyelte a lányt Míg ballagott visszafelé és halkan dúdolt, tele volt a szí- -. — .. . ... . ve örömmel. Kacarószni lett a™ elválasztja ok t. ■.<=- - volna kedve, tele tüdővel da- teheteJenül tapogatóz tt eg lolni, hogy’ felröppenjen a győző szavak után, és a hangja a fenyők csúcsaira is hasonlóképpen botladozott vagy még annál is magasabb- a szavakban, ra. fel a hallgatag csillagokig. — Én nem _ mondom neked. És ettől kezdve minden nap hogy ne menj! szolt u o megtették ezt az utat A kul- Sándor. túrotthontól Eszterék házáig. — Én meg olyan akarok len- Ez az út lett a boldogságuk nj mint te — felelte a lány, útja. A szerepeiket már kívül­ről tudták. Már fent próbál­tak a színpadon. Sándornak a szerepben meg kellett csó­kolnia Esztert. De a próbákon ezt-a jelenetet még kihagyták. és ezzel el is váltak. Q YORSAN KÖVETTÉK EGYMÁST a napok. Hamar eljött a kará­csony. Az őrs és a falusi KlSZ-szervezet közös músorá­E GYIK ESTE hamarabb ra 0^. vo]^ az egész falu. Jól érték a kapuba, mint derült a színdarab. Mintha máskor. Fújt a szel, sz életből szakítottak volna ki beálltak a kapu árnyékába. A egy darabot. Ott volt Eszter lány testén finom rem^és fu- éd^anyja Akkor már tud- tott át, rmnt anukor váratta hogy Kerekes Sándor udva­rold megsühunt valakit a hxdeg ; -.,,1. fuvallat Nem fázott, mégis a közelebb bújt a katonához. te> h°Sy esténként ott domgi- Sándor lehajolt Eszterhez, cselnek a kapuban, hogy összeért az arcuk. Meg- A műsor után tánc kezdő­részegítette a lány testének ^öti. Vidám hangulat uralko­sas, * «-»>-• *»*»• «s«z este Eszterrel táncolt, a tánc Fercek teltek el a szótlan- hevétől kipirultak, kivirultak, ságban. Csak néztek^ ^egymást, a pipacsok. Éjfél körül valaki? - Sándor így szólt a lányhoz: kérdezte ijedten a lány. — Ma utoljára kísérlek ha­— Meg is látják majd. A ^ Eszter. falü "fen? _ felelte a lány, A W megremegett . Szerel­és örvendezés volt a hangjá- mesen nézte a legényt, ban. — Ugye, nem — mondta ké­— Meg. Az egész falu. Ka- sőbb. — Ugye, nem utoljára? rácsonykor. — aztán belevesztek a forga­Esztemeik akkor jutott eszé- tagba, hullámzott körülöttük be a szerepe. A színdarabban az élet, mintha egy nagy, ele­ven tenger közepén hányódtak volna. Hazafelé együtt mentek Esz­ter édesanyjával. Szürke egy­szerűséggel értékelték az es­tét, a műsort. Hamar elérkez­tek a kapuhoz. Ott aztán Esz­ter édesanyja váratlanul így szólt a katonához: — Beszélni akarok magával, Sándor. Eszter addig bemegy, utána nem bánom, ha kijön még egy kis időre. — Kérem — szólt udvaria­san a katona, de balsejtelmet érzett. Az asszony suttogóra fogta hangját — Mondja, mit csinált ma­ga ezzel a gyerekkel, Sándor? De őszintén feleljen a kérdé­semre. — Nem értem — mondta a katona. — Dehogynem érti. Ez a gyerek hazudik nekem. Sándort elöntötte a forróság. A hangok mintha nagyon tá­volról érkeztek volna hozzá. Csak a lényeg maradt meg ab­ból, amit Eszter anyja mon­dott. Az pedig az volt, hogy a lány vasárnapról vasárnapra, kerüli a templomot. Inkább elmegy a keresztanyjához a gyermekekre vigyázni, vagy más kibúvót keres. Még ka­rácsony napján sem vett részt istentiszteleten. — Feleljen a kérdésemre, Sándor — foly­tatta Eszter édesanyja. — Mi­vel vette meg ezt a lányt? Sándor nem talált szavakat. Pedig érezte, hogy mondania kell valamit. — Nézze, én nem ismerem magát közelebbről — folytat­ta az asszony, — Nem tudom kiféle, miféle, de jóravaló em­bernek látszik. Sándorban engedett valami. Fogta a kapufát, úgy hallgatta a nekiszegezett kérdést: — Maga jár templomba? — Mostanában nem. — Tudom, mert katonaruhá­ban nem lehet. — Másképpen sem járnék. Ha leszerelek, akkor sem me­gyek. — Szóval pogány? — Nem vagyok pogány, sem istenfélő. 1— Kár — mondta az asz- szony és elhallgatott. A csönd­ben újból megszólalt a kato­na. — Nem vagyok istenfélő, de becsületes ember vagyok. A csönd megint közéjük állt, s egy darabig szegetten ma­radt. A hegyek felől beosont a szél, és végi gnyargalt a kes­keny utcán. A katona ttp-ródva hallgatott. Az asszony füle mel­lett elszelelt a fiú utóbbi meg­jegyzése. Nem ért fól az ér telméig — Egyedüli gyerek, nagyon meg kell gondolni — xuitogta. de inkább csak önmagának, nem a katonának. Majd mint­ha csak folytatta volna, han­gosabbért így szólt: — Búcsúzzanak el, Sándor. Jó éjszakát — azzal nyújtotta a kezét es bement. Sándor állt egy darabig a k: púban. Bent.- öl azonban semmiféle zaj nem hallatszott. A szél süvített, és hideget • kergetett maga előtt a hegyek felől. Odalépett az ablakhoz, fülét nekinyc-mta az üvegnek, úgy hali gatózott. Semmit sem hallott. Nem engedi ki az any­ja — villant az agyába. Egy darabig várt még, aztán elin­dult- az őrs felé. Hátulról érte a szól, nagyokat lódított rajta. Nem töródptt vele. Ügy rin­gott az utcán, mint egy gazdát­lan, üres csónak a viharban. Valami összetört benne. Ká­bult forróságot érzett, össze­szorította fogait. E gy hét múlva kendős néni zörgetett az őrs kapuján. Eszter édes­anyja. Az őr egyke-Ívűén hgz- ta el a kémlelőnyxlás deszká­ját. — Kit keres?— ' kérdeztey fakó hangon. — Kerekes Sándort keresem — mondotta az asszony. — Kerekes Sándor elvt'rs nincs itt. Saját kérésére elhe­lyezték egy másik őrsre. Azzal bereteszelte a nyílást. Az asszony mozdülatlanul állt egy darabig, mintha vár­ta volna, hogy megnyílik a ka­pu, s kilép rajta valaki. De semmi sem történt. Csak hir­telen esni kezdett a hó, de olyan nagy pelyhekben, mint­ha nem is hó, hanem halottá dermedt nagy fehér virágok hulltak volna a szürke. felle- gekből. MAZSOLÁK CHAPLINEK UTOLSÖ GYERMEKÜKET VÁRTÁK Oona O’Neill-Chaplin. Charlie Chaplin felesége kijelentette, hogy a gyermek, akit most -vár­nak, ezúttal véglegesen az utolsó lesz, tekintettel arra, hogy — a házban nincs több szabad szoba! TAPINTATOS; SÖGOR Hómai »társadalmi , körökben« nagy hátast keltett jájme de Mo­ray Aragonnak, Fabj-óía belga ki­rálynő testvérének a ' következő kijelentése: »Minden pénzt, amit filmezéssel keresek, utolsó;* fillérig el fogok költeni, mert nem sze­retném királyi rokonainkat, ■ $bl>a a kellemetlen helyzetbe hozni, hogjr egy napon kénytelenek le­gyenek efféle erkölcstelen vagyon birtokába jutni.« EGY NÉV. AMELY KÖTELEZ A iParis-Jour című francia lap a napokban hírt adott arról, hogy Lille-ben egy 41 éves tanítónő el­határozta, feladja állását, és ki­zárólag a festészetnek szenteli magát. A hír érdekessége, hogy a szóban forgó tanítónő nem más, mint Jeanne Modiglianinek, a vi­lághírű olasz arcképfestőnek a lánya. Modigliani 1920-ban halt meg Párizsban. amikor Jeanne alig egyéves volt. JELLEMZÉS John Wein hollywoodi színész így jellemezte az amerikai csalá­dokat: »Egy’ gyermek — monarchia, két gyermek — oligarchia, három — demokrácia, négy vagy ennél

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom