Somogyi Néplap, 1958. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-20 / 170. szám

SOMOGYI NÉPLAP 3 Vasárnap, 1958. július 20. Törvény sér teas Proposftlo (előterjesztés). Háromszor is meg­adatott, negyedszerre is él vét etett az Honfi Aladár gimnáziumi tanárnak juttatott fonyó- di villatelek, mit 112/30. Hr. számmal illetett a mindenható istenség... Invocatio (segélykérés). Ö, ti magasságos, törvénytudó istenek, szánjatok le hozzám, vi­lágosítsátok meg elmémet, hogy látva lássam az törvényszegők labirintusának legbensőbb rejtekeit. Engedjétek, hogy három vég- és etgy »vég«-telen határozat nyomán betekintésért esdekeljek Fonyód bölcs és előrelátó tanácsá- , nak f éltve és titkon őrzött szándékaiba, s hogy világosságtokkal fényt gyújtsak az amúgy is világos, ám gonoszság által megszállott agy- tekervényekbe... Enarratio (elbeszélés). Midőn hőseimet be­mutatom, csak egyről szólhatok. Az híres, ne­vezetes Honfi Aladárról, ö a hős, csakis ő egyedül, ki tűrni képes ily hősiesen az általa pénzen megvásárolt, s a törvény nevében 132/1957. számú véghatározatban neki jutta­tott villatelekkel járó képtelen tortúrákat. A többiek nem hősök, csak félresiklott sze­replői a történetnek. Kiss Ferenc, a bölcs és előrelátó községi tanács elnöke, Henger Ist­ván titkár, két azonosnak hihető olvashatatlan aláírás, és végül Mogyorósi Vendel s. k. cso­portvezető. Engedtessék meg, hogy minekutána a sze­replők és nem a hős áll történetem középpont­jában, helyenkint nagyon is eltérjek az eposz sajátságaitól... — In médiás rés kiutaltatott a telek Honfi Aladárnak, mégpedig 1957. április 10-én. »Fel­lebbezni lehet« — írta a bölcs és előrelátó ta­nács véghatározatában (tehát eleve nem volt »vég« a véghatározat). De ugyan ki fellebbez­né meg saját óhajtásának teljesítését? Senki. Nem is fellebbeztek. Talán ezért történt, hogy egy hét múlva, két nappal április idusa után a tanács, a bölcs és előrelátó, ugyanezt a telket kiutalta dr. Pusz­tai Gyula budapesti lakosnak. Hősöm, az híres, nevezetes tulajdonos isten- telenkedék, s megtorpedózta volt eme intézke­dést a jó szándékú és igazságos tanácsnál, kit járási tanácsnak is nevezhetnék, s kinek egyik hivatalát műszaki csoport névvel illetnek. És született volt a második véghatározat 1058. április 8-án, mely megsemmisítette az bölcs és előrelátó tanács előbbi véghatároza­tát kimondván: adassék vissza a telek Honfi Aladár tulajdonába, minekutána a községi ta­nács törvénysértést követett el. »(Fellebbezés­inek helye nincs«. És lám, a magasságos szó­zat eljutott a legilletékesebb fülekig, vissza­vették a telket dr. Pusztai Gyulától. És nem múlt el egy év, midőn újabb csele­kedetre ragadtatott a bölcs és előrelátó ta­nács. Nem tudni, mi forgott az hatalmasságok fejében, kik nagy területek felett rendelkez­hetnek. De Honfi Aladár telke 1958 márciu­sában újfent kiutaltatott egy harmadik sze­mélynek, ki melegedék az tűz lángnyelveinél, s ki dr. Pánezél Lajos néven ismeretes Len­gyeltóti környékén. Epitheton Omans (a szereplők állandó jel­zőkkel való felruházása). Engedtessék megj hogy eme eposzi sajátosságot elhagyjam az olvasóra bízván a kiérdemelt jelzők használa­tát... Panasz panaszra gyűlt, s az jó szándékú és igazságos tanács 1958. május 23-án . újfent »vég«-határozott. Kétszeres a törvénysértés. Az telket élvezhesse jogos tulajdonosa, Honfi Aladár. S a járási tanács műszaki csoportja, melyet fentebb a jó szándékú és igazságos jelzőkkel illettem, más egyébre is fényt derített Igen, mert a telket tavalyi iktatószámmal, tehát okiratot hamisítván írták dr. Pánezél Lajos nevére. Különben sokba került volna a telek, hisz a juttatás a 35/1957. Korm. számú rende­lettel 1957. június 21-vel megszüntették. A tanács, a bölcs és előrelátó tehát soroza­tos törvénysértést követett el, de hála a ma­gasságos harmadik véghatározatnak ... Anticipatio (előre sejtetés). Vajon az bölcs és előrelátó tanács jó szándékból, emberség­ből, avagy bármiféle földi jókért cselekedett emigyen? Nem vélhetem tudni, nem is vádol­hatok. De idéznem kell az régi mondást, mi­szerint a krisztus koporsója sem őriztetik in­gyen, azaz iagibb módon: nem olyan köny- nyű juttatott telket kapni a Balatonon. Há­rom véghatározat múlt ki kegyesen, miután az jogos tulajdonos Honfi Ala'dár megkezd­hette az építkezést. Magasba húzódtak már a falak, midőn meglepetésként újabb határozat (ez már nem »vég«) érkezett a műszaki cso­porttól. Saját szerkesztője által tehát 1958. június 28-án megsemmisíttetett a II. fokú véghatá­rozat is. A döntés pedig elég faramucian, de ekként hangzik: Honfi Aladártól elvétetik és dr. Pánezél Lajosnak adatik az sok vihart át­élt házhely. Egyúttal kötelezik az új — jog­talan — tulajdonost, térítse meg Honfi eddigi kiadásait. Indokolás? Az, hogy a telek dr. Pánezél nevén szerepel a telekkönyvben. Kacagjatok fel, istenek, mert ilyen káoszt még nem értetek! Hamis és kifacsart indok ez, hisz minden előbbi véghatározatban benne foglaltatik, miszerint a járásbíróság értesítte- tett, az telek Honfi nevére való átírásáról... Deus ex mach ina (az istenék beleszólása az eseményekbe). Eme eposzi sajátosságtól új­fent el kell tekintenem. Mert az isten se szólt bele eddig, hogy miféle alapon szentesíti a já­rás a községi tanács törvénysértéseit. Nem tud­ni, hogy mi és miért folyik ott, de annyi bi­zonyos: könnyelműség lenne az istenekre bíz­ni a rendcsinálást... Epilógus. Lapzártáig nem érkezett hír a befejezésről. Az illetékesek talán még elol­vassák egyszer az anticipatiot, s indítékot nyernek a kivizsgáláshoz. Az eposz hőse nem bukhat el, de igenis tanulhatnak, bűnhődhet­nek a szereplők, akik jogtalanul jutottak e cselekmény középpontjába ... (J. B.) PAMUKON LESZ VILLANY, de vajon lesz-e békesség? Alig harminc kilométerre Kaposvártól és két kilométer­re a műúttól fekszik Pamuk, de mégis, mintha száz kilomé­terek választanák el a lakott helyektől. Ezt nemcsak az bi­zonyítja, hogy »hivatalos« em­berek ritkán szánják rá ma­gukat a község meglátogatásá­ra, hanem az is, hogy hosszú hónapok óta nincs békesség a faluban. Szemben állnak egymással a tanács elnöíke, a pártszerve­zet titkára, a népfront-bizott­ság vezetője. Érthetetlen, miért tűrik a felsőbb szervek — amelyeknek ugyancsak tudo­másuk van erről — ezt az ál­datlan állapotot. Pergessük csak vissza az eseményeket. Az ellentét, nem tudni pon­tosan, mikor kezdődött. Már­ciusban múlt egy éve, hogy Németh József odakerült ta­nácselnöknek. Fiatal ember, s talán nem mindig úgy beszélt az idősebb párttitkárral, a pe­dagógusokkal, mint ahogy il­lett volna. Talán vissza is élt hatalmával, amikor kijelentet­te beállítva az iskolába: »El­lenőrizni jöttem«. De az is le­het, hogy a párttit'kár, no meg a pedagógusok sem jártak el mindenkor helyesen. Hogy va­lójában miként kezdődött az egész, nehéz utólag megálla­pítani. Kezdetiben annyira ment a dolog, hogy a tanács­elnök nem hívta meg vb-ülés- re a pártszervezet titkárát, a pártszervezet titkára pedig vi­szonzásképpen »elfelejtette« a vezetőségi ülésről értesíteni a tanácselnököt. Ha a tanácselnököt hallgat­juk, akkor neki, ha a pártszer­vezet titkárát és a népfront titkárát hallgatnánk meg, ak­kor bizonyára nekik kellene igazat adni. A mostani helyze­tért a tanácselnök a pártszer­vezet titkárát: Tálos Ferencet és a népfront vezetőjét, Tor­kos Jenő tanítót hibáztatja. Itt van például a villamosí­tás, ami régi vágyuk a pamu- kiaknak. Nemrégen szóba ke­rült, hogy bevezetik a villanyt, s a községnek százezer forint­tal kellene hozzájárulni. Ké­sőbb a hozzájárulás összegét 25 000 Ft-tal felemelték. Ennek elfogadását a tanácselnök meg­beszélte ugyan a népfront tag­jaival, s a tanácsülés meg is szavazta, de hogy a gazdák miként fizessék a hozzájáru­lást, azt már saját maga álla­pította meg: mindenki 250 fo­rintot fizet a háza után. A módosabb gazdák helye­selték ezt, de néhány, kis föld­területtel rendelkező gazda, mint Drenda János 3 holdas parasztember, még a megyei tanácshoz is fordult panaszá­val, mondván: miért fizessen ő ugyanannyit, mint a nagyobb jövedelmű gazdák. Az iskolaépítésnél is viták voltak. Szükséges nagyon az új iskola, de a tanácselnök szerint az iskola vezetői ezt a tanács- ház melletti parkban akarták felépíteni, kivágva az ott lévő régi, szép ősfákat, s csak az ő bejelentése alapján változtat­ta meg az intézkedést a me­gyei tanács. Figyelik egymást, gyűjtik a másik által elköve­tett hibákat. A tanácselnök szerint Torkos Jenő pedagó­gus nem egészen érdeme sze­rint írt felesége munkájáról a megyei lapba. Torkosné szerint a tanácselnök a faluból eltá­volított ellenforradalmár pe­dagógussal barátkozik. Tálosné pedig ezt mondja: »Bement a férjem a tanácshoz, ott ült majd egy órát, de a tanácsel­nök egy szót sem szólt hozzá... Megfogadta, hogy többet nem teszi be lábát az irodába«, Igen, úgy cselekszenek, mintha ez volna az egyetlen, a legfontosabb feladat a falu­ban: egymás hibáinak össze­gyűjtése és továbbítása a fel­sőbb szervekhez. Persze hibát követhet el mindegyikük. De azon egyikük sem gondolkozik, hogyan és miképp lehetne az ellentéteket megszüntetni. A tanácselnök így vélekedik: »A lakosság megválasztana ugyan újból is, de a pártvezetőség ezt nem javasolná ...« Torkos­né, aki pártvezetőségi tag is, így vélekedik: »Néhány hétig tart még ez. Ilyen ember nem kell nekünk.} ,« A falu érdeke részükről a hozzájárulás össze­gét. Az erről szóló értesítést május 15-én elküldték a válla­latnak, de az még annyira sem érdemesítette a községi ta­nácsot, hogy válaszoljon a le­vélre. Vagy ott a nőtanács kérdé­se. Néhány hónappal ezelőtt megalakultak, de azonkívül, hogy vagy kétszer összejöttek, nem sokat tevékenykedtek. Márpedig az asszonyok révén sok problémát eredményeseb­ben tudnának megoldani Pá­rnákon is. Legyenek azon, hogy a nőtanácsot minél előbb és minél eredményesebben be­vonják a falu életének alakí­tásába. A KISZ-szel sincs minden rendben. Igaz, hogy Torkosék vezetésével hetenként egyszer összejönnek az iskolában, éne­ket tanultak, mellyel részt vet­tek a balatonboglári ifjúsági találkozón, színdarabot pró­bálnak, de nincs titkáruk. A régit leváltották, a helyébe ja­vasolt pedig nem vállalta, mert elmegy a faluból. Érdemes lenne pedig a fiatalokkal fog­lalkozni, hiszen a több mint negyven kiszista, aki mostaná­ban összejár, sokat segíthetne a község vezetőinek. De ugyanígy tudna segíteni a Ha­zafias Népfront is, mely — a tanácselnök véleménye szerint —• eddig még nemigen tevé­kenykedett. Villany lesz, de lesz-e békes­ség? Sikerül-e eltüntetni az ellentéteket Pamukon? Pedig a falu érdeke megköveteli a vezetők közti egyetértést. Hogy az erőt ne tusakodásra, ha­nem a feladatok megoldására fordítsák. Nézzenek magukba a falu vezetői, a tanácselnök, a pártszervezet titkára, a nép­front vezetője, s döntsék él, vajon mindenkor helyesen cselekedtek-e. Ha így tesznek, rá kell jönniük, hogy nem mindenkor jártak jó úton. És ha ezt sikerült megállapíta­niuk, találják meg a megoldás­hoz vezető utat is. Hiszen dol­goztak ők valamennyien, s külön-fcülön értek is el ered­ményeket. De ezek az eredmé­nyeik sokkal nagyobbak lenné­nek, ha közös erővel, összefo­gással dolgoztak volna értük. Segítsen a járás Ulább úgy tudják a közös ösz- szefogás előnyeit, mint ma­gad«. Az egyik azt fejtegette, hogy ő csak a felszabadulás után vergődhetett oda, ahol most van. »Ha nincs felszaba­dulás, talán földem, gatyám sem volna már« — mondta. Végül mégis ott kötött ki, mi­ért nem engedi a mai rendszer, hogy ha egy gazda ügyessége révén pénzt gyűirt össze, földet vegyen, kiegészítse birtokát akár ötven-száz holdra is. Hiszen úgyis azt mondják ma — érvelt —, hogy a jövő az egész világon a nagyüzemé. Nem csapódna be az állam, mert gépet vásárolnánk a bir­tokhoz, s a nagyobb földről töb­bet is termelnénk, és jól jár­nának a szegény emberek is, mert kenyeret adnánk a szá­jukba azzal, hogy munkát vál­lalnának nálunk. Egyenlő munkáért egyenlő bért — nem­de ezt hirdetik a szocialisták is. MÉREG akkor már kezdett elönteni. Bán­tam, hogy leültem velük va­csorázni, no de ha már így adódott, állnod kell a sarat — parancsoltam magamnak —; képzeld azt, hogy katona vagy, és a tűzvonalban állsz. Nincs menekvés, itt győznöd kell, vagy politikailag letepernek, s akkor mit ér a meggyőződé­sed, a hited, amire eddig büsz­ke voltál. Tíz konok paraszt szeme szegeződött rám. Álltam a te­kintetüket. Nyugodtságot eről­tettem magamra, biztattam is őket: öntsék ki, ami bennük van. Addig felkészültem az el­lentámadásra. A másik borostás arcú, öt­ven körüli kövér parasztem­ber, aki velem szemben ült, a dán szövetkezetekről kezdett beszélni. Hogy az igen, az tet­szene a magyar parasztnak is, az ellen egy szavuk sem lenne, mert ott mégiscsak megmarad a parasztban a szent magabiz­tosság: a föld magántulajdoná­nak a tudata. — Tudja testvér — így szó­lított akkor már —, mit je­lent nekünk az a föld, amit apáink, nagyapáink darabon­ként összeszedtek, s amihez véres verejtékkel mi toldot­tunk egy-egy darabkát? Mert azelőtt nem volt ám ilyen ol­csó a föld, mint ma, s nem köl­töttük a megtakarított pénzt rádióra, motorkerékpárra meg bútorra, mint ma, hanem föld­re gyűjtögettük, érti, földre, hogy minél több legyen! Mit izgultunk azért, hogy egy gye­reknél több ne legyen, s hogy együtt maradhasson a föld, sőt hozzon hozzá a menyünk, vagy a vőnk is. — Hajnalban keltünk, a sze­kéren ülve haraptuk be a reg­gelit, még a lóvakarástól, trá­gyázástól összepiszkolódott ke­zünk megmosásától is sajnál­tuk az időt. Sajnáltuk a gyom­runktól a jó falatot, meri el­hiheti, azelőtt nagy esemény­nek kellett történnie ahhoz, hogy baromfihús főjön a fa­zekunkban. Vöröshagymát et­tünk száraz kenyérrel. A te­jet is eladtuk, hogy megma­radjon a pénz. A föld volt a mi istenünk, s ezt a ragasz­kodást nem szabadna kiverni a paraszti népből ezután sem. A parasztgyerek, ha kijárta az elemit, ne mehessen el a vá­rosba tanulni, maradjon a földben, s ha már kell is szö­vetkezet, legyen az dán min­tára: a föld a miénk, s akinek egy hantja sincs, köszönje meg, hogy engedik miben dolgozni, ne követeljen ma­gának velük egyforma jogot és jövedelmet. TTDRÜLNÉZTEM a bor- tói csillogó szemű em­bereken, és láttam, tetszik nekik, amit társaik elmondtak. Ez bántott engem. Hol élnek ezek az emberek, vagy IS év alatt nem tanulták semmit? — Bizony így kellene a kor­mánynak, ez volna az igazi szocializmus, mindenki éljen a magáéból, ne arra számítson, hogy majd a máséba szépen beül, és éli világát — vetette közbe helyeslőleg az egyik eddig hallgató ember. — Maga is parasztsorból való, s amint hallom, nem is volt valami rossz sora régen sem; biztosan igazat ad ne­künk, csak hát kifelé mu­tatja a hivatalost, s azt mond­ja, amit onnan felülről mon­danak, persze tőlük kapja a fi­zetést — vetette nekem egy hosszú, inas ember. De hát ennek a hallatára már igencsak felszisszentem. Nem tudtak volna jobban szíven szúrni, mint azzal, hogy azt hiszik rólam: én »■fizetett ember« vagyok, mán érzek, és mást mondok. Hát becstelen embernek néznek ezek engem, azt hiszik, hogy én sem hiszem szívem szerint azt, amit mondok? Hogyan le­het ez? Nem, ezt már nem tűrhettem szó nélkül. Tür­tőztettem magam ugyan, ahogy tudtam, nem akartam, hogy lássák rajtam az este felgyülemlett haragot. S arra is vigyáznom kellett, nehogy megbántsam valamelyiküket egy rosszul mondott, vagy félreértelmezhető szóval, hi­szen akármilyen is a gondol­kodásuk, mégiscsak dolgos kö­zépparasztok, hozzánk tar­toznak, akiket barátokká kell változtatnunk. /ÍVKÉNTELENÜL is fel­^ álltam, mintha gyűlé­sen lennék, és elkezdtem be­szélni nekik. Hogy rosszul gondolják, ha azt hitték: a va­csorával, amire meghívtak, s a nem tudom hány pohár borral, amivel megkínáltak, el tudnak téríteni elveimtől, meggyőződésemtől. Mérlegel­tem, amit elmondtak a mező­gazdaságról, a szövetkezetről is, a régi meg az új világról is, becsülöm szorgalmukat, tu­dásukat, tekintélyüket, de mégse várják tőlem, hogy »igent« mondjak mindarra, amire igent szeretnének tő­lem kapni. Nem tudok he­lyeselni olyat, amiről tudom, hogy nem jó. — Maguk — lá­tom — hitetlenkednek szava­imban, azt mondják: »Messzi­ről jött ember azt mond, amit akar-«, meg hogy »ezt csak azért mondja, mert fizetnek érte, mert kötelessége.« Hát nem. Tévednek! Lehet, hogy vannak ilyenre kapható em­berek, de engem nem vásá­rolhatnak meg maguk. Nem azért jöttem ide, hogy szépe­ket mondjak, hogy maguknak pillanatnyi örömet szerezzek ezzel, az igazat akarom el­mondani, ez a mi hivatásunk. És beszéltem negyven per­cig egyfolytában, indulattal, de harag nélkül. Szavaim, mint derült égből a villám- csapás, úgy érték ezeket a nyakas, makacs embereket; egymásra néztek és a két le­hajtott fejű munkatársamra, akik nem tudták, hogyan vi­selkedjenek. Bólogatásukért szégyellték magukat. Csend volt, amikor leültem, senki sem szólt, de éreztem, belül, a lelkekben harc folyik. TRÉSORÉ JÁRT az idő, el- köszöntem a társaság-' tói. Kemények voltak a kéz­szorítások, de a megszokott búcsúszavakon kívül mást nemigen mondtak. — És a folytatás? — vetem közbe —, sohase néztél azótaji feléjük? — Várj csak, azt is elmondom. Másnap beállítot­tak hozzám a hivatalba, ne haragudjak, bánják már, ami tegnap este történt, dehát a bor megzavarja a fejeket. Bú­csúzóul azzal váltak el: sze­retik a bátor, egyenes embe­reket, Varga József pedig azt kívánná, hogy a ta­nács, a pártszervezet és a nép­front vezetői összefogjanak. Mert van dolog éppen elegen­dő. Kezdjük mindjárt a villa­mosítással. Beszéljék meg a falu vezetői a gazdákkal, s kérjék ki a felsőbb szervek ^ véleményét is, hogy milyen ' módon fizessék a gazdák a hozzájárulást. Van, ahol a szo­ba száma után, de van, ahol a jövedelemadó nagysága sze­rint írták elő. Azért is szólni kellene, hogy a keszthelyi gyapjútermelő vállalat pamu- ki üzemegysége, melynek 12 szolgálati lakása van a köz­ségben, lebecsüli a tanácsülés határozatát, mely lakásonként 1200 forintban határozta meg vezetősége is, ha eddig még nem segített. Hívja össze a szemben álló elvtársakat, se­gítsen az ellentétek eltünteté­sében s abban is, hogy a vil­lany-ügy rendbejöjjön, s az őszi, téli estéken már villany világítson a faluban. Hasson oda, hogy dolgozzon a nota­rises, az ifjúsági szervezet, le- . gyen vezetője, s hogy a gyap­jútermelő vállalat tartsa tisz­teletben a községi tanácsülés határozatát. Segítsenek abban, hogy egy­szer s mindenkorra eltűnjön az ellentét a falu vezetői kö­zött, hogy az sz erő, amely ed­dig egymás hibáinak keresésé­re ment el, azt most a munka megjavítására fordítsák. Szalai László A PÁRTÉLET HÍREI A napokban ülést tartott a tanácsköztársaság 40. évfordu­lójának ünnepségeit előkészítő bizottság. Véglegesen rögzítet­ték, hogy Latinka Sándor és mártírtársai szobrát a Kossuth Lajos utcában kialakítandó té­ren állítják fel és leplezik le. A városi pártbizottság a mű­velődésügyi szervekkel közö­sen a napokban elkészíti az év­fordulóval kapcsolatos ünnep- 1 ségek, rendezvények részletes programját. Szóba került a Kaposvárott felállítandó mun­kásmozgalmi múzeum ügye is. A városi és megyei pártbi­zottság mellett működő em­lékkönyv-bizottság ismételten felkéri az 1919-es események­ben részt vett vöröskatonákat, direktóriumi és munkástanács- tagokat, mindazokat az elvtár­saikat, akik emlékeznek a ta­nácsköztársaság dicsőséges napjaira, írják meg visszaem­lékezéseiket és küldjék el a Somogyi Néplap szerkesztősé­géhez, hogy veteránjaink él­ményeit emlékkönyvben kiad­hassuk a nagy évfordulóra, * * • Nagy és hasznos mu nkába fogott a városi pártbizottság, a városi tanács és aTfazafias Népfront városi bizottsága. Rövidesen elkészítik a három­éves tervidőszak városfejlesz­tési feladatait és a kész ter­vet megismertetik a lakosság­gal, A táti járási pártbizottság rendkívüli úton több szövetke­zeti tagot és egyéni parasztot vett fel a pártba, mert bebizo­nyosodott róluk, hogy tagja- löltség nélkül is méltóak • kommunista párttagságát

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom