Zemplén, 1898. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1898-04-24 / 17. szám
Sátoralja-Ujhely, 1898. április 24. 17. (1961.) Huszonkilencedik évfolyamELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 6 frt. Félévre .... 3 ,, Negyedévre . 1 „ 50 kr. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 15 kr. A nyilttérben minden garmond sor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. 2EMPLÉN-VÁRMEGYE KÖZÖNSÉGÉNEK ÉS A ZEMPLÉN-VÁRMEGYEI „TANÍTÓ-EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK IMLIOSTIDZEOSr S .Á. TB 3ST .A. E9. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél: Minden szó után 1 kr. Azonfelül bélyeg 30 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 3 kr. staániittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz kitézendők. ^•T „Széchenyi-kör‘ Uj helyben. Sztarina, ápril 20. A kulturális élet haladásával, tökélcsbü- lésével a szociális érintkezésben napról-napra többet kiván meg az egyéntől a társadalom, viszont az egyén a társadalomtól. A társas, később társadalmi lény művelődése fokának arányában kiván kielégítést, a hajlamok és kívánalmak a lélek nemessége, a szív érzése, az ész műveltsége arányában napról-napra más és más igényeket támasztanak összességük, a társadalom irányában. S a társadalomnak, hogy pangás és visz- szaesés ne álljon be, a saját érdekében kell arra törekedni, hogy a továbbfejlesztés nemes munkája meg ne akadjon, hogy a lélek gyönyöre, a szív öröme, az ész eledele meg legyen. Ezelőtt megelégedtünk egy-egy vármegyebállal, kirándulással, majálissal, időközi és ritkán működő színházzal, patriarkális családi boldog összejövetelekkel; ma már lelkünk, ha a legtisztább, legnemesebb erkölcs alapján állunk is, s a legszerényebb igényekkel rendelkezünk: nem elégedhet meg többé ezekkel. Visszasírnám, ha lehetne, azt a boldog patriarkális kort, de nem lehet! Telkemet csak egy időre kötné le ez az idilli állapot, de arra az időre, amidőn akkor vadásztak és fontak, most a lélek más kielégítést is kiván. Akkor nem éreztünk kötelességet csak az isten, a haza, a trón és a család iránt; ma mindezeknek szigorú megtartása mellett embertársaink és önmagánk iránt is érzünk kötelességeket. Haladott a kor, haladtunk mi is vele, csakhogy sajnos rósz irányban. Nálunk mint valami óriás cápa mindent gyomrába ragadott Budapest, melybe, mint közvetetlen gyújtópontba, összefut minden idegszálunk. Pedig mint az egészséges szervezetű embernek több dúca van, több dúcon mennek keresztül mig az agyig jutnak az idegek, azonképpen az egészséges társadalmi életben is több közletitő gyújtópontra van szükség, mig egy központig jut minden. Mi pedig ennek ellenére őrültül centralizáltuk politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi életünket, úgy annyira, hogy ma a vidéken szétszórtan élő kultur-embereket sokszor egy nálunknál sokkal alacsonyabb szellemi és erkölcsi rétegben mozgó individuum dirigálja, vezeti — s horribile dietu — oktatja. Szégyenletes állapot igazán. S mi mindennek az oka? Tisztán az, hogy nincsenek kulturális központjaink, nincsenek intézményeink, melyek egy közelebbi gyújtópontba vonnának minket, mint idegszálakat, egyszóval szétszórtan élve nem igyekszünk a mi területünkön termett búzát a mi területünkre egy csomóba összegereblyélni, hanem szótlanul engedjük, hogy minden szerteheverő buzaszemet az a nagy hambár kapargáljon össze, melynek neve Budapest. Ez az állapot igy sehogysem jó! Vidéki kulturális központokat kell teremtenünk! Megkívánja ezt intelligenciánk, melynek igényeit a központ léhasága (mert csak a léhasága jut ki nekünk) nem elégíthet ki, nemcsak tárgyánál, de természeténél fogva sem. Hogy elégítené ki pl. az én művészi érzékemet az, hogy elolvasom valamelyik fővárosi hangversenyről, vagy felolvasásról — a kritikát. Az csak vágyat ébreszt bennem, de nem elégít ki. A főváros pedig nem jöhet le minden héten koncertezni Ujhelybe. Zemplén-vármegye különben is igen alkalmas terrénum lenne ily kulturális központ megteremtésére. A fővárosban bárhol, bárminő körben fordultam meg, mindenhol elismeréssel, tisztelettel emlékeztek meg Zemplén-vármegye magas műveltségű, nagyszámú intelligenciájáról. — A zempléniek urak, még pedig müveit urak! mondta nekem egyszer egy európai hirü, európai műveltségű üsd ember. S én haza j«v» megdöbbenéssel láttam, hogy központunkban, Ujhelyhen nincs egyetlen intézmény sem, mely eme magas és kiterjedt műveltség kielégítésére alkalmas volna. Pedig erre égető szükség van. Kaszinót kell teremtenünk Ujhelyben, még pedig a Széchenyi István szellemében oly kaszinót, melyben egy müveit társas-lénynek úgy tudományos, mint irodalmi, művészeti és társadalmi igényei mindenkor kielégítést nyerjenek. Intelligenciánk van hozzá, Ujhelynek nagy kontingense van, a város maga sem kicsi, a vármegye területe a 11-edik az országban s ami a fő — azt hiszem anyagi eszköz is lenne. Mintául vehetjük magunknak s mintául is kell vennünk ebben a tekintetben Eperjest, Sáros-vármegye székvárosát, mely evvel egész Magyarországot megelőzte. Eperjesnek a 70-es években alapított „Széchenyi-kör“-e páratlan a maga nemében. Van bámulatos könyvtára, kaszinója, tudományos, irodalmi, művészeti osztálya számos alosztálylyal, van olyan hangverseny- és táncterme, amilyenhez fogható, nyugodtan állíthatom, nincs széles Magyarországon. S mindezt egy lelkes ember hozta össze — Berzeviczy Albert — még pedig tisztán Sáros-vármegye kicsi kontingenséből és erejéből. Minden hóban tart ez a kör tudományos és szépirodalmi, vál- tozatosnál-változatosabb felolvasásokat (a kisteremben) s a téli, tavaszi, őszi évadban majdnem minden héten működik a művészeti alosztály oly bámulatos koncertekkel, amelyeken egy ügyes titkár idejében egy télen át vendégei közt tisztelhette Blahánét, Abrányinét, Reményit, Hubayt, Mikszáth Kálmánt, Berzeviczy Albertet. Tessék ezt a szellemi élvezetet, ezt a lelki gyönyört elképzelni! Ezt csinálja Eperjes után Ujhely! Csinálhatná is könnyebben mint Eperjes. Intelligenciája is, no meg azt hiszem vagyonkája is van annyi, ha nem több, mint Sárosnak! Az igaz mi nálunk is első sorban egy Berzeviczy Albert kellene hozzá: az az agilis, teremtő, szervező erő, az a vasakarat és szorgalom, amelyik a vármegyei aljegyzőségen kezdi s a ministerségen végzi. Első sorban a legiiletókesebb elemnek, a dzsentrinek, még pedig a fiatalabb iának kell a kezébe venni az ügyet, megindulni azon a csapáson, amelyiken az eperjesi „Széehenyi-kör“ oly gyönyörűen halad. Ne szégyeljük, hogy ebben másodiknak érkezünk he, hisz elvégre nem lehetünk mindenben elsők. A dzsentri fiatalságban van erő, ifjúi hév, lelkesedés, csak kitartás és szorgalom kell hozzá, mindenek felett pedig az eperjesi Széchenyi-kör tanulmányozása. Mennyire emelné egy ilyen kör a várost, mennyire ébresztené a szunnyadó képességeket minden jóra, szépre, nemesre, —mily buzditóan, serkentően hatna a vidéki talentumokra, melyek igy tér, alkalom, buzdítás, lelkesültség hiányában véka alá rejtik tudományokat, — aztán, a nélkül, hogy bárki is gyönyörködött volna bennük, elfelejtik maguk is, amit tudtak, hány Y A]R, GA, „Folt amely tisztit.“ — A „Zemplén“ eredeti tárcája. — — László Bélától. — Echegaray ebben a darabjában azt akarja nekünk bizonyítani, hogy a látszatnak és az előítéletnek micsoda borzasztó, micsoda romboló ereje van; hogy a legtisztább jellem, a legistenibb ártatlanság is végveszélyben forog, megsemmisülés előtt áll, ha ez a két rémitő hatalom szövetkezik ellene. Ennek a tézisnek a beigazolására két leányalakot mutat föl: Matildét és Enriquetát. A látszat és az előítélet egyiknek a kárára, a másiknak a javára működik, mind a két esetben rut csökönyösséggel és igazságtalanul. Ha csak az emberektől függene: az, aki megérdemli a boldogságot, örök pokolra lenne kárhoztatva s az, aki nem érdemli meg, boldogságot és tiszteletet kapna osztályrészül. Rettegve, borzongva, könyekig meghatva, egész valónkban fölháborodva nézzük ezt a küzdelmet, de végül közbelép a költő és helyrehozza azt, amit a látszat, az előítélet, az emberek vaksága, rosszasága és ostobasága már-már elrontott; jön és ítél, véresen, de igazságosan. De nézzük élűiről: Matilde és Enriqueta két árva lány. Mind a kettőt donna Concepcion nevelte föl, aki Enriqueta-nak nagynénje. Matilde csak az apját ismerte, akit gonosz embernek tartott a világ s akiről az volt az általános 0^* A vélekedés, hogy megrontotta, tönkretette az Enriqueta szüleit. Halálos ágyán meghagyta Matildénak, hogy bánjék jól Enriquetával, legyen nagylelkű iránta s áldozza fel magát érte, ha kell. Ézzel a testamentommal került Matilde donna Concepcionboz, aki szánalomból odavette Enriqueta mellé. Donna Concepcion imádja Enriquetát, Matildéra pedig irritálva, gyanús szemmel néz és kész elhinni róla minden rosszat, amikor Enriqueta panaszolkodik rá. A két lány jelleme olyan messze áll egymástól, mint ég a földtől. Matilde egyenes nyílt, becsületes lélek, Enriqueta képmutató, alattomos, hazug, romlott teremtés. De mert Matilde olyan apának a magzata, akit gonosznak tartott a világ: Mutihléiól is hajlandók föltenni a rosszat. Enriqueta, aki ártatlanul tönkrement szülők gyermeke, úgy áll a világ szemében, mint valami szende bárány, akihez a roszaságnak árnyéka sem férhet, az átöröklés igazságába vetett hit Matildéra odium gyanánt nehezül, En- riquetának pedig javára szolgál. Matilde a kárára működő előítéletet még táplálja egyenes, szókimondó, néha heves természetével; Enriqueta a javára hangolt előítéletet még kegyesebbé teszi hizelgő, édeskés modorával, amivel különösen nagynénjét, donna Concepciont hódítja meg, aki egyetlen fiát, Fernandót is férjül szánja imádott kis húgának. Csak két ember vonzódik mélységes ro- konszenvvel Matildéboz, két ember, aki fölismeri benne a szeretetre és becsülésre méltó nemes jellemet; az öreg Don Justó, a ház régi barátja és a fiatal Fernandó, donna Copcepcion fia, aki nem a menyasszonyába, Enriquetába, napién mai száma tizennégy hanem Matildéba szerelmes és ellenállhatatlanul vonzatva, mindjobban közeledik a leányhoz. Maíilde akarja szeretni Enriquetát, .testvéri jósággal bánik vele, de nem tud szimpatizálni a leánynyal: kiérzi belőle a rosszat, a hitványt, a bűnöst. Matilde is szereti Fernandót, le akar mondani róla, föl akarja áldozni magát Enri- quetáért a nagy karakter igazi horoizmusával. Ezt a vértanuságot végbe is vinné, ha egy rettenetes fölfedezés nem változtatná meg a szándékát. Matilde megtudja, hogy a szenteskedő Enriquetának viszonya van Juliéval, egy madridi gavallérral, aki bejáratos a donna Concepcion házához és színből Matildénak udvarol. Eljár a szenvedélyes gavallér lakására, titokban édeleg vele, de azután egy ügyes fogással vidékre küldi, hogy távolléte alatt megesküdjék a dúsgazdag, előkelő Fernandóvál. ■ Matilde most már megtudva Enirqueta bűnös viszonyát, erkölcsi érzése és szerelme lázongva tiltakozik az ellen, hogy ez a becstelen, hitvány leány legyen a Fernandó felesége. A gyalázatos árulás fölszabadítja fogadalma alól. Ekkor jön a végzetes fordulat. Don Lorenzo, egy milliomos spanyol Pry-Pál, aki szerencsétlenül udvarolt Matildénak, besúgja donna Concepcionnak, hogy a két leány közül valamelyiket látta kijönni a Julió lakásáról. Donna Concepcion rögtön kész van az Ítélettel: ez az elvetemedett leány csak Matilde lehetett. Annál bizonyosabb ez, mert hiszen a kedves, szende Enriqueta mindent tagad és ki kételkednék a jóságos, édes Enriqueta szavában ? oldal. *^|
