Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)
1939-04-09 / 81. szám
1939 ÁPRILIS 9. VASÁRNAP TEUDTOEto 23 EPERJES TEGNAP ÉS MA Ha most összeállítanánk a magyar városok névsorát, gondolatban többísban lépnénk át Magyarország határát. Nem azért, hogy bosszantsuk a szómszédokat, akik nem szeretik, ha a magyarok keresnek valamit a határon túl, A magyar városok nem alkalmazkodtak mindenütt a néprajzi elvhez, mint ahogy a magyar történelem sodra sem húzódott meg a tiszta magyarlakta teril,letek szükebb medrében, hanem hatalmas ereiével hömpölygőit át a Kárpátok medencéién, hogy magával vigyen mindenkit, aki ebben a hazában az évszázadok során otthonra talált. Városok állanak ma a magyar határokon túl, városok, amelyeket magyarnak érez mindenki, ha nem is tartoznak a mai Magyarország területéhez. Ilyen város Eperjes is, a sárosi dombok és ősi várhegyek közt, a régi Sáros vármegye székhelye. Nem a lakosság nyelve teszi Eperjest magyar várossá. A magyar városok nem mindig éltek nyelvükben, hanem lelkűkben és szellemükben, ami túl minden nemzetiségi arányszámon, magyarrá avatta' őket, mert falaik közt olyan események játszódtak le, hogy a magyar jelleget már serimi sem törölheti el róluk. Múltját egyetlen város sem tagadhatja meg. A várost nem pillanatok teszik, hanem évszázadok, a város nem aszerint tartozik valahová, hogy milyen nyelven írják ki a kereskedők cégtábláikat. Eperjest magyár városnak érezzük és csöppet sem zavar bennünket, hogy » város mai lakóinak többsége szlovák. Sőt a szlovákokat is őslakóknak érezzük, nélkülük Eperjest el sem tudjuk képzelni. Magyarok, német telepesek és szlovákok együtt építették Eperjest, együtt járultak hozzá a város jellemző lelki képletéhez, együtt tettek mag mindent annak érdekében, hogy Eperjes a magyar városi múlt egyik büszkesége legyen s egyben példaképe a magyarországi nemzetiségek évszázados, békés városi együttélésének is. Eperjes a magyar történelem szent helye. Magyarok ütöttek elsőnek tanyát Eperjes napos domboldalán ahogy a régi krónikák írják •— és magyar király, IV. Vak Béla adott nevet a városnak. Ha az eperjesi Táborhegyről délre nézünk, akkor ősmagyar neveket viselő falvakra esik tekintetünk. De nemcsak ezért magyar város Eperjes. Később, mikor az első ma'gyar őslakók emlékét már csak a város és a vidéki falvak nevei őrizték, Irta: Borsody István Eperjes, mint vegyesnemzetiségű város is mindig jelentős szerepet játszott a Felvidéken lepergő magyar történelemben. Az eperjesi és sárosi QSlakó szlovákok és ruszinok lelke sem távolodott el soha a magyarságtól és a magyar-szláv történelmi együttélés közös tulajdonságokkal, közös életszemlélettel, vérmérséklettel jelölte meg Sáros éa Eperjes törzaökös lakóit. A farcorprrtf Athén Elég egy rövid séta Eperjes hosszú, széles, tágas, tipikusan magyarszabású Főutcáján, hogy fölidézzük a város közelmúlt és régmúlt magyar emlékeit. Kétoldalt az emléktáblás házak vonulnak föl Tompa, Kerényi és Petőfi neveivel. A Fő-utca ölelésében áll az ősi kollégium, ahol olyanok tanítottak, mint Greguss Ágost és olyanok jártak iskolába, mint Pulszky Ferenc, vagy Kossuth Lajos. A Fő-utca egyik mellékutcája á törvényszék boltíve alatt kezdődik, s ez a régi ház Eötvös Józsefet és Trafort Ágostont látta valamikor vendégül, mint a kerületi tábla joggyakornokait. A kollégium sarkában a Caraffa-vértanuk emléke áll, a Fő-utcai házak oromfalát az európai műtörténet a felsőmagyarországi renaissance csodái közt emlegeti: e házak közt van Sáros hajdani urának, II. Rákóczi Ferencnek díszes, csipkés udvarháza, melynek képét egyformán őrzi szívében minden magyar. S mindenek fölött áll a Szent Miklós nagytemplom tornya, a város kitartó őre, amely már messziről látszik, ha a Tarost völgyében Eperjes felé közeledünk ég a távolban megpillantjuk a völgyet őrző sárosi várhegy szíluettiét. Nem kell erőszakkal kihámozni Eperjesből a magyrir jelleget, csak egy érintés kell hozzá, s máris lehullt az elmúlt húsz év alatt sarokba szorított magyar életről a fekete fátyol. Eperjes ma is azok közé a határontúli magyar vámosok közé tartozik, amelyek szempillantás alatt tudnák visszanyerni régi képüket. Tavcaparti Athénnek nevezték Eperjest a háború előtt -—, mint ennyi más felvidéki várost kereszteltek el különféle folyók mellett fekvő Athéneknek. D° En^i^sr nemcsak a lokálpatriótáik büszkesége tartotta jelentős szellemi központnak, hanem egész Magyarország. Iskolái országos nevűek voltak, egy-egy eperjesi tanár híre szinte olyan, mint a budapesti egyetemi professzoroké. A régi és az áj harca S mint annyi más magyar város, a világháború után, Eperjes is belezuhant a váratlan fordulat tragédiájába. Magyar- országon kívüli magyar város lett Eperjesből. Magyar sorsa pedig még keservesebb, mint a délibb fekvésű városoké, mert szlovák környezete elütötte az összefüggő magvar nvelvterület maradék jogaitól is. Az Új hatalom nemzetiségi százalékhoz kötötte a magyar kultúra ápolását és a magyar nyelv használatát: Eperjes ezt a százalékot a hivatalos statisztika szerint nem tudta kimutatni. A magyar élet leszorult a déli magyar peremvidékekre. Eperjes és vele együtt sok város és városka, ahol csak szórványok tartották a magyarságot, kiesett & fővonalból. Fájdalmas változás volt ez és Eperjes magyarsága nem nyugodhatott bele. Hősi erőlködéssel igyekezett az ellenséges ár ellen úszni, saját erejéből szervezkedett és olyan eredményeket ért el, hogy kiváltotta a szerencsésebb sorsú, magyar városok csodálatát is. Az eperjesi műkedvelők sikert-sikerre halmoztak, agilis rendezők fényes estélyeket varázsoltak sí némaságra és sötétségre ítélt sárosi magyarság életébe. De a lehetőségek egyre fogytak, a magyar siker Eperjesen szálka volt azok szemében, akik az állam támogatásával hátuk mögött, negyedannyit sem tudtak elérni. Tervsizerűen némították el Eperjesen a magyar hangot és a magyar szó később már nemcsak a hivatásos színészek, de a műkedvelők ajkáról sem hangozhatott. Az eperjesi magyar színházi kultúra teljes kiirtásával az egyik legnépszerűbb és leghatásosabb fegyver hullott ki » magyar szellemért és műveltségért küzdők kezéből. A magyar élet egyre szükebb keretek közé szorult, a katakomba fojtott- sága kezdett ránehezedni azokra, akik mégis akartak és ellenálltak. A külső keretek szegények lettek, egy-egy téli kultúrest ae eperjesi magyar család egyre szükebb ünnepévé vált. Régi arcok találkoztak az egyre kisebb előadótermekben és az emlékező előtt a kisszámú közönség zsongása mögül feléledt az alig tíz év előtti kép, sárikor még 'lázban égett az egész város, ha a városi színházban a magyar műkedvelők játszottak és az ötödik előadásra is elkelt miniden jegy. A még messzibb távolbél pedig a békebeli Széchenyi-kör matinéjának gyermekkori képe dereng, amri arra is emlékeztet, hogy a gyermekkor városában több volt a magyar, mint később, amikor a Fő-utcát egyre több ismeretlen hang és arc lepte el... Akik az új időkben jöttek Eperjesre, nem tudtak semmit sem a város nagy múltjáról. Vadidegen, jövevény cseh emberek 'néha megütköztek a kényszerű csönd és fájdalmas apátia láttán és a maguk módja, nyelve és ízlése szerint próbáltak „kultúrát” csi- nálni. Mikor nem sikerült, nem értették, micsoda kietlen vidéken járnak. De az idegenek és a felszín új emberei nem is kergettek magasabb célokat Eperjesen. Inkább az anyagi jólétet élvezték, amit az új rendszer biztosított számukra. A tömegsport, a mozi, a szombatesti kispolgári kimenő, a weekend körül kezdett forogni a világ ebben a'z ősi magyar városiban, melynek szellemi hagyományát hajdan. athéninek nevezték. Az idegenekkel nem lehetett megértetni a különbséget Eperjes múltja és jelene közt. A múlt kegyvesztett lett és az eperjesi magyar polgársággal együtt tüne- dezett az élő tudatból. Maguk a magyarok is többnyire már csak mosolyogni való idiUnek tartották a sárosi világ kedélyesnek ismert régi képeit, pedig aimi Sárosban történt, vagy nem történt, a komoly figyelmet is megérdemli. A sárosi környezet kivételes zavartalansága, a kiegyensúlyozott éghajlat, az emberek nyugodt temperamentuma alapozta meg az élet egykori harmóniáját. Sárosban nem voltak szociális, vagy politikai kilengések, lázadások, nem voltak elemi katasztrófák, nemzetiségi ellentétekről sem tudott senki sem, mert patriarchális, családias keretek közt folyt az élet, sokkal nyugodtabban, mint a Felvidék nyugati végein. Aboson át kell szállni Eperjes felé, s onnan ártatlan vicinális kanyarog a Svjnka- hídja fölött a szelíd falvak mentén, föl egészen a sárosi vadregényes északig, ahol már Lengyelország kezdődik. Sárosban nem építettek vasúti fővonalat. A Kassa—eder- bergi vasutat nem fogadták be az egykori városatyák, állítólag azért mert féltok, hogy megdrágul .tőle a tojás ... De jól van ez így. E? a szelíd konzervativizmus nyomta rá bélyegét egész Sárosra, ez óvta meg a sárosi világ különös hangulatát és varázsát, ami számos maradi vonás mellett, számos értéket is jelentett e világ lakói számáraEzevkilencszáziizennyolc 1918 után teljesen megváltozott Eperjes külső képe. A régiek, akik hozzátartoztak a város jellegéhez, elmentek, meghaltak, visszavonultak, vagy visszaszorultak. Az újak pedig nem illettek a város igazi arcához, jelenlétükkel csak eltakarták a város vonásait. Hiába, nem tartozhat mindenki a városhoz, aki a városban lakik, A városnak szabása van, ami nem illik akárkire. Csehek és újgazdagok lepték el a főutcái korzót. Elment a jogakadémia, eltűnt a teológia. Az aranyifjúság helyét a prepa- randia és az ipariskola idegenből jött diák- sarege foglalta el. A megye is megszűnt, de kis körben fogalom maradt, mint mindenütt, ahol Eperjeshez hasonlóan a megyeszékhely ütötte rá bélyegét a város hajdani életére. Oj házak, új negyedek épültek a város határában, modern stílus-, ban, cseh lakókkal, főleg hivatalnokokkal és katonatisztekkel, akik egészen idegen élettel és erő leesel lepték meg a várost. A boltíves régi házak dzejntri-lakói közül sokan kihurcolkodtak, mert a család föladta a „városi lakást” és a vidéken vonult meg szerényen és összehúzott igényekkel. Csak hetivásár napján jelentek meg a Fő-utcán, amikor „bejöttek a városiba”, feltűnő kalapokban és kabátokban, melyeket az ősi-« ség szele leng körül. Ilyenkor ebédelőtt „előkelő vidékiekből” söröaőasztalok verődtek össze a régi Gellért-vendégla nyári terraszán. De az esti korzót a törvényszék és a Berger-kávéház között már ellepte az új neveién! hangos fiúk és lányok serege és a letűnt kor emberei a régi „bakakorzón”, a Fő-utca csöndesebb oldalán, vagy a nagyállomás felé vezető gesztenyefasoros Kassai-útón rótták le mindennapos esti sétáikat... 1138 — a bécsi döntés után A bécsi döntéssel új fordulat érte Eperjest. Kassa, az örök komkurrens, amellyel mindig irigykedve mérte össze erejét a kisebb Eperjes, visszakerült Magyarországhoz. Ezzel Eperjes lett Szlovákia legnagyobb keleti városa, „Kassa utóda”, a „jövő nagyvárosa” — ahogy elnevezték- Néhány nappal a bécsi döntés után nagy cikk jelent meg a helyi szlovák lapban, ebben a cseh cikkíró a hatvanezer lakosú Eperjesről álmodozott. így bíztatták magukat, akiknek az fájt, hegy Kassa visszakerült ... És néha ezzel vigasztalta magukat lokálpatriotizmusukba menekülő csalódott magyarok is, akiknek az fájt mérhetetlenül, hogy Kassával együtt Eperjes nem kerülhetett vissza ... Mert sokan voltak, akik szívesebben választották, hogy Eperjes maradjon meg kicsinek Kassa mellett, mint hogy nagy ígéretek reményében egyedül élvezze a csodákra váró „keleti metropolis” helyzetét,.. Kassával együtt nemcsak az utolérhetetlen konkurrenst veszítette el Eperjes, 1933 novemberében nagyobb dolgok forogtak kockán, mint a kassai „mondén” élet, színház, sportesemény, mozi, szórakozás, amit az eperjesiek szívesen kerestek a mozgalmasabb, élénkebb, nagy városiasabb Kassán. Novemberben a nemzeti ügy korbácsolta föl az eperjesi lelkeket. Szívszorongva lesték a rádió híreit. Izgalmas napokat élt Eperjes, remény és lemondás közt ingadoztak a lelkek. Nemcsak a magyarok várták a fölszabadulást, hanem a szlováknak lajstromozott öslakők is, akikben föléledt a régi Eperjes igézete és a változást sejtető pillanatokban megszólalt bennük a lappangó magyar érzelem. Ezekben a sorsdöntő’ napokban a város elnyomott lelke ébredezett. Az ébredésben nem volt ellenséges indulat azok iránt, akik a magyarok jövetele ellen szurkoltak Eperjes nem tud gyűlölni és akik a változás reményében éltek, nem a répámra, nem a hatalomra vágytak, hanem a város régi békességét szerették volna viszontlátni. Eperjes utolsó húsz évére, a nemzetiségi pozícióharc nyomta rá bélyegét, a sovinizmus, gyűlölködés, acsarkcdás fosztotta meg az eperjesi magyarságot a várossal szemben méltán érzett jogaitól. Ennek a csúnya, Eperjestől idegen szellemnek eltűnését várták sokan a magyar föltámadástól. S amilyen boldogan reménykedtek, olyan fájdalmasan csalódtak. Az idegenből jött jövevény könnyű lélekkel írta meg cikkét a hatvanezer lakosú, nagyjövőjü Eperjesről, az őslakók is lassan, búsan kerestek vigasztalást, de aki összenőtt a város leikével, az tudta, hogy Eperjest a lakók száma nem teheti naggyá, mert házak épülhetnek, új negyedek születhetnek, anélkül, hogy összeforrnának a várossal, mert nem ősi kéz, nem ősi szellem kíséri az új fejlődést. Persze Eperjesen sem nőttek gomba- módra a várva-várt paloták; pedig ráférne Eperjesre egy kis föllendülés. Az államfor- dulat óta mindig csak elvittek valamit, hivatalokat, iskolákat, de helyébe semmi sem került. A csehszlovák várospolitika a magyar vidékre nyíló városokat duzzasztotta, hogy az idegenből hozott új lakókkal nyomja el az ottani magyar többséget. így lett Kassából is túlméretezett nagyváros és mialatt Kassán egymásután épültek a szebbnél-szebb paloták, Eperjesen egyetlen régi középületet seim sikerült újjal kicserélni. A bécsi döntés után a lokálpatrióták fantáziája már elképzelte az új városnegyedeket, a nagyvárosi' életet, amit Eperjesen szokás volt irigyelni a kassaiaktól... A nagy álmok helyett egyelőre csak a szürke tények jelentkeztek: az óriási lakáshiány, mert egymás hegyén-hátán teleltek a családok — és az egyesek szerint tízezerrel, mások szerint húszezerrel egyik napról a másikra megszaporodott városban alig lehetett asztalt kapni a vendéglőkben és kávéházakban. Az eperjesi magyarok sorsa a bécsi döntés után még nehezebb lett. Számarányuk megrosszabbodott a cseh és szlovák menekültekkel megszaporodott városban. Az új rezsim megtépázta az eperjesi magyarság amúgyis szerény jogait: a politikai és kuli turális szervezkedés — a szlovák autonóm misták forradalmi túlkapásai miatt — úgyszólván teljesen lehetetlenné vált. Aa eperjesi magyar szórvány élete mindig keserves volt, most elvesztette a támaszt is, amit eddig a vele egy államban élő milliós magyarságtól kapott. Eltűnt a déli magyarság, amely erőt közvetített az északi magyar szigetek felé: Kassa‘és Eperjes közé határ került, a kassai magyarság sem nyúlhat többé az eperjesiek hóna alá. Eddig legalább Kassán kárpótolta magát az eperjesi magyar: elmehetett a kassai magyar színházba, a magyar bálra, a Rákóczi ünnepélyre .., A határ északratoló- dásával Eperjes még erősebben beleszámít a szláv környezetbe. A város ősi magyar jellege még jobban háttérbeszorult, régi, békés, vidéki légkörét végkép fölborította a politikai exponáltság, amihez mint legnagyobb keletszlovákiai város a bécsi döntés után jutott. Az ötök Eperjes Mily messze távolodott Eperjes az egykori sárosi megyeszékhelytől! A lelke ugyan nem változott. Az éji csöndben, amikor nyugovóra tér a fölzaklatott város, a Fő-utca ma is olyan, mint régen — és a barátságos napsütésben a környéki hegyek, várak, dombok ma is olyan hívogatok, mint száz évvel ezelőtt, amikor Petőfi énekelte meg az erdei lak magányát és szépségét. Csak a? emberek élete változott és maguk az emberek is, mert kevesen vannak a régiek és sokan az újak. Eperjes nem volt soha az idegen újdonságok és türelmetlen kilengések városa. A szolid polgári életforma feleli meg természetének, a lassú, de biztos gyarapodás. Most nyugtalan léghúzatok futnak végig rajta nyugat-keleti irányban. Új szerepekre akarják betanítani, előtérbe tolják —- pedig Eperjest mindig az előkelő tartózkodás jellemezte. Nem szerette a föltű- nést, nem hivalkodott akkor sem, ha volt mivel kérkednie. Nem szerette a nagy lármát, a nemesveretű kisvárosok fajtájából való, ahová nem gyorsvonaton, hanem szekéren érkezett ag idegen, de nem is távozott gyorsan, hanem legszívesebben egész életére ottragadt volna. A polgári hagyomány, az ősi patrícius szellem tartotta a város pilléreit. Eperjes átengedte Kassának, hogy nagyváros legyen, fővárosa pedig Budapest volt, amelyre illedelmesen hallgatott, anélkül, hogy föladta volna a sárosi tájban gyökerező önálló jellegét és tudatát. Most elszakítva régi kapcsolataitól, kiforgatva régi valójából, elváltozva mereng Eperjes lelke az idő múlásán. A város évszázados folytonos múltjára sok új, idegen és kusza réteg rakódik. Pillanatra elmosódik talán a város évszázados magyar lényege is, de Sáros sokrétű lakosságát összeforrasztó hivatása tovább él azok lelkében, akik sohasem mondanak le Eperjesről, arról az Eperjesről, melynek mindig méltó helye marad a magyar történelmi városok névsorában.
