Doctrina et Pietas - Tanulmányok a 70 éves Barcza József tiszteletére (Debrecen-Sárospatak, 2002)

Debrecen - Kun Mária: Tanítványból barát - Montaubantól Budapestig

*

Nemcsak ebben a levelében, hanem a későbbiekben is elsősorban Doumerguet emeli ki: „Tulajdonképpen ő tett egészen határozottan egyháztörténésszé, s ő terelte érdeklődésemet központilag Kálvin és a kálvinizmus felé. Könyveit, cikkeit, különösen nagy Kálvin-monográfiáját már odakünn mohón kezdtem falni, s attól fogva nem is szakadtam el tőlük máig.”1

Doumergue 1880-tól tanított Montauban, 1906-ban dékán, majd 1919-től tiszteletbeli dékán.

Révész szerint „Az egyháztörténelmi előadásban kathedrán is, tudományos munkában is művész volt, a francia „verve” nemesvérű retorikájával szédületes forrásismeret, plasztikus jellemzőerő, kristályos formakészség párosult nála és egészen mesterien értett hozzá, hogy kissebbrendű kérdések tárgyalását is mindenkor egyetemes távlatokba helyezze bele. Történetszemléletét, a kálvini teológia csatornáján át, teljesen Isten igéjéből merítette.”2 Januári leveléből kiderül, hogy az ünnepekre megkapja Ravasztól a választ, az ünnepi jókívánságokat. Sajnos ezt pillanatnyilag nincs módunkban olvasni, csupán válaszát, melyből kitűnik, mennyire hálás a válaszlevélért. Egy részlet ebből: „Nagytiszteletű Uram! Hálás köszönettel vettem és szívem mélyéből a legjobb kívánságokkal viszonzom kedves újévi megemlékezését, amely nekem - éppen abban a hangulatban - kétszeresen jólesett.”3

Ugyancsak itt tartózkodásának idejéből, de már egy évvel később íródik a következő levél: melyben arról számol be, hogy a Ravasz által írt Bánffy nekrológot lefordította. Báró Bánffy Dezsőről tudjuk, hogy 1843. okt. 28-án született Kolozsvárott vezető politikai és egyházi személyiség volt. Előbb Szolnokon főispán, később a képviselőház elnöke, majd miniszterelnök, 1910-ben Szeged képviselője. „Bánffy Dezső a református egyházban minden tisztet betöltött, amit az egyház világi tagja betölthet. Az apanagyfalusi egyházközség patrónusa, a széki egyházmegye főgondnoka (1883. máj. 19. - 1855 szept. 22.) az erdélyi ref. egyházkerület vezérlő főgondnoka (1885 szept 22-től máig) 1902 óta az Egyetemes Konvent elnöke volt. Az ő nevéhez fűződik az 1904. évi zsinat egész törvényhozása, a reformátusok budapesti székházának létrehozása és az egyet, konventi központi administrációnak hivatalszerű szervezése, s körülbelül 8 év óta az egész missió-ügy vezetése is.”4

Egész életében fontos volt számára a magyarság ügye. „Magyarság és kálvinizmus eggyé vált benne; nem úgy, hogy kálvinizmusa hazafias frázisokból álljon és hazafisága kálvinista voltának emlegetésében merüljön ki. Nem, jellemének e két alapvonását a predestináció gondolata forrasztotta egységbe, az a tudat, hogy őt az Úr hívta el a maga szolgálatára. Ez a szolgálat

1 RÉVÉSZ Imre „Vallomások” i.m. 42.

2 RÉVÉSZ Imre: „Vallomások” i.m. 43.

3 RLt. C141.

4 Református Szemle Kolozsvár 1911 máj. 24IV. évfolyam 21. szám 326.

OS 76 BO