Sárospataki Füzetek 14. (2010)
2010 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Győri L. János: Reformátusság és magyar irodalom - különös tekintettel Móricz Zsigmond irodalmi munkásságára
Reformátusság és magyar irodalom... szén a 20. századig a földművelő kis- és középparaszti réteg és a kisnemesség jelentette. E társadalmi rétegek életvitelében és szemléletében azonban — az angol puritánokkal vagy a német-holland pietistákkal ellentétben - a személyes kegyesség gyakorlása csekély szerepet játszott. A népegyházias közegben élő magyar vidéki reformátusság lelki életét a vasárnapi templomozás mellett leginkább a zsoltáréneklés hagyománya és a gyermekek református iskoláztatása jelentette. A református szemléletmód és életgyakorlat továbbadója így elsősorban nem a család, hanem az iskola lett. Ezzel magyarázható, miért ragaszkodott a magyar reformátusság évszázadokon át olyan szívósan iskoláihoz, s hogy miért játszott számos írónk, költőnk személyiségfejlődésében az elmúlt századokban a család mellett meghatározó szerepet a református iskola is. Köztudott, hogy Móricz Zsigmond, anyai felmenőihez hasonlóan, összes iskoláit református intézményekben végezte: a debreceni és sárospataki kollégiumban, illetve a kisújszállási gimnáziumban. A református iskola azonban nemcsak a szellemi-lelki felkészülés színtere, hanem az utóbbi két évszázadban a magyar prózairodalom kedvelt témája is. A 19. században Jókai Mórnál (És mégis mozog a föld, 1872) és Baksay Sándornál (A csudálatos történet, 1895) még elsősorban mint a nemzeti ellenállás és a műveltség letéteményese jelenik meg a református felekezeti iskola, a 20. században — Mó- ricznál (Légy jó mindhalálig, 1920) vagy Szabó Magdánál (Abigél, 1970) — viszont már sokkal inkább a világháborúk és forradalmak szorításában vajúdó magyar társadalom útkeresését példázza. Móricz Zsigmond, aki — mint láttuk — származása és neveltetése révén ezernyi szállal kötődött a magyar reformátussághoz, élete során ismételten el-eltávolodott az intézményes egyháztól, sőt némely írásáért — pl. A fáklya — maga az egyházi közvélemény is neheztelt rá, teljesen kiszakadni ebből az örökségből azonban sohasem tudott s nyilván nem is akart. Élete utolsó éveiben Leányfaluból rendszeresen átjárt a közeli Pócsmegyerre a vasárnapi istenüszteletre, s a templomozás után jóízűen diskurált a presbiterekkel, ahogyan azt gyermekkorában falusi férfiaktól Tiszacsécsén, Túristvándiban vág)' Prügyön láthatta. A reformátussághoz és egykori iskolájához való hűségét azonban talán leginkább az a beszéde példázza, amelyet 1930-ban a Debreceni Kollégium diákjai körében tartott. Mondandóm zárásaként hadd idézzek ebből néhány gondolatot: „Sok regényt írtam meg életemben— De a debreceni kollégium sorsát még nem jártam be... az mint szellemi melegágy, mint tökéletes lelki töke, érintetlenül... él bennem. S ha valamit mégis holtam a magyar Mindenségből, azért hordhattam, mert életem legelső korában millió benyomásban öröködött meg a% a múlt, amely ezekhez a fa- lakhordfűgődik, az a múlt, amelynek örök szimbóluma számomra ez az épület. Visszamegyek a legelső napokra, mikor idehoztak szüleim, jöttem egy parányi kis kálvinista magyar faluból ebbe a roppant épületbe, jöttem egy olyan világból, ahol a szegénység és a múlton való csüggés volt uralkodó gondolat... S itt azt találtam, amit kereshetett az öntudatlan létem: monumentális Zsúfoltságát a múltnak és a jelennek... .1 agóta, az eltelt harmincöt esztendőben nekem Debrecen volt mindig az anyafóld, amellyel ha érintkezhettem, újjá születve, új erőre kapva mentem tovább az életben... Es íme most, az élet útjának nagyobb darabját bejárva, deresedőfővel és az érett búzakalász meghajlottságával itt vagyok abban a teremben, melynek karzatáról oly sokszor hallgattam a legtörzsökösebb magyar parlamentet, az egyházkerületi közgyűléseket. S ugyanaz a láz es áhítat és idealizmus ég bennem, mint a mécses lángja, amely a 13 éves gyermekben már 2010/4 SÁROSPATAKI FÜZETEK 57
