Sárospataki Füzetek 9. (2005)
2005 / 2. szám - MÚLTUNK - Fehér József: Cs. Szabó Lászlóra emlékezve
Cs. Szabó Lászlóra emlékezve témakörben, melyek legkedvesebbjei voltak, írta gyönyörű esszéit: az olasz reneszánszról, a klasszikus angol festészetről és Shakespeare munkásságáról. (Egyik legjelentősebb esszéjében éppen arról a Palladióról, aló. századi itáliai építőmesterről elmélkedik, akiről Kazinczy a máig emlékezetes és tanulságos epigrammáját írta: „Rontott, mert építeni akart Palladió...”) Tehát, minden út Rómába vezet... Az O végső útja mégis ide vezetett, a pataki temetőbe. Pedig erdélyi lelkű ember volt, Európa-látókörű székely magyar, aki, amikor megérett a gondolatra, csak a kolozsvári Házsongárdi temetőt tudta elképzelni, „hol sírja domborulhat”: „ami bennem ér egy szikrát, Erdélynek köszönöm...” — mondja. Már 32 évesen elképzeli magának a%t a temetőt, a végső nyughelyét. Elszakadva- elszakítva gyermekkora, felnevelő évei földjétől, elgondolja: „Megmarad az álmom egy temetésről, amelyen visszakéredzkedett holttestem még egyszer végigrója Kolozsvárt s elmegy az ablak előtt is, ahonnan a házsongárdi temetőbe térő halottakat elnéztem. Talán éppen abban az ablakban egy erdélyi fiúcska visszaemlékezik rám, „ő is közülünk való”, gondolja megbocsátón, az üvegre lapított orral. — De vájjon elvisznek valaha az ablak előtt s áll még benne fiúcska?” Nem vitték el a kolozsvári ablak előtt, nem állt az ablakban erdélyi fiúcska, ahogy látomásos soraiban jóelőre megérezte. Az életből való elköltözésekor Erdélyben ugyanis a kerti törpe uralkodott (ma már tudjuk: a£ egyik kerti törpe, hiszen azóta sorra következtek a többiek, akik féltve őrzik a házat, s letagadják a mi hazánkat.) Pedig: „Erdély adja a sírt” — így képzelte el sok hányattatás után, ahogy Szenei Molnár Albert sírfelirata mondja. De Erdély neki nem adta a sírt. Mégis, a Gondviselés kegyelméből, van még nekünk más, kis- Házsongárdunk is, ha nem másutt, itt, a pataki temetőben. „Európa szívében vagyok” — gondoltam megkönnyebbülve a holdfényes kollégiumudvar közepén, s „de jó itthon!” — gondoltam aztán az angol internátus folyosóin. — 1946-ban már megsejtette az elrendelést. És „Élete utolsó éveiben, pataki látogatásai egyikén a temetőbe is elment és ott körbesétált. Nem is elment, csak átment azon a kiskapun, amely nemcsak elválasztja, de össze is köti Újszászy Kálmánék portáját a református temetővel. A temető legjobb ismerőjével, Újszászy Kálmánnal tette meg ezt a temetői sétát. Nemcsak évszázados sírkövekkel és fákkal találkozott ennek során, hanem meghallhatta azt is, hogy kik feküsznek a hantok alatt... Ekkor születhetett meg benne az elhatározás, hogy ha nem Kolozsváron, akkor Sárospatakon” — fejtette meg a sírhelyválasztás lélektani indokát Benke György szép írásában. Cs. Szabó László művészeti érdeklődésétől és érzékétől csak a magyar nyelv szeretete volt nagyobb — állapították meg többen méltatói közül. Ezen a nyelven írta gyönyörűszép esszéit. Neki Erdély és Kolozsvár volt a világ közepe, mint Márai Sándornak Kassa. De Sárospatakon ismét hazára talált. Hazatalált. A pataki diákok fonjanak alakja köré babérkoszorút, itt, „félúton Kölcsey és Kazinczy sírja között”. 113
