Sárospataki Füzetek 4. (2000)

2000 / 2. szám - MEMOÁR - Dr. Horváth Barna: Pályánk emlékezete VII.

PÁLYÁNK EMLÉKEZETE VII.

ran kivirágzó borvirág, a lappangó alkoholizmus, a szíves kinálgatások mezején sem tudott levenni a lábamról. Mintha védő- oltást kaptam volna már gyermekkorban, falujáró teológusként, majd falusi papként is szinte büszke voltam arra, hogy engem nem lehet leitatni. Akkoriban még a legátusok pátenst hordtak és fel kellett járniuk a község jobb családjait, hogy összegyűjtsék az adományokat. Ha minden háznál csak egy fél pohár bort ivott is meg valaki, estére kikészült a harangszóval együtt. Sok anekdota szól arról, hogy milyen próbákat kellett egy-egy legátusnak kiállani. A legízléstelenebb, amiről alig hihető', hogy igaz lett volna, talán egyszer megtörtént valahol, hogy a legátuspénz a pohár alján volt, amihez csak úgy lehetett hozzájutni, hogy a diák előbb leitta a bort.

A mendikálás, a szupplikálás és a legációk népközeibe hozták a diákságot. Régebben regősök, utóbb színjátszók járták a falvakat. Ha kemence zugába vetettek ágyat, megtanultuk, hogy mit jelent a sutba dobni. Volt úgy, hogy egy tálból ettük a derelyét a gazdával. A ház asszonya meg csak álldogált az asztal mellett a férfi evők szolgálatára készen. Ha lányféle is volt a háznál és módosabb volt a gazda, szinte érződött a levegőben, hogy minden eshetőségre felkészültek. Kedvesek, tiszták és vonzóak voltak és hatalmas dunnák alá fektették a vendéget, hogy meg ne fázzon. Nem volt még központi fűtés, lavórban jött be a friss víz a tisztálkodáshoz. Ha félre való dolgára ment volna valaki éjnek idején és ezért kilépett a házból, a házőrző ebek már ismerték, élénk farkcsóválással üdvözölték; pontosan tudták, hogy miről van szó. A szagmintát már megvették az első kapunyitáskor. Bemenni egy falusi portára, előrohanó kutyák között, olyan lecke volt a diákságnak, amit minden bejáráskor újra meg kellett tanulni.

De nemcsak az ebekkel illett és kellett szót érteni. A 40-es évek végén már a falusi emberek is tudták, hogy mit gondol róluk a város. A plebejus-urbánus megkülönböztetése, a népi írók és a városiak szemléletbeli különbsége már felvetette a vidéki Magyarország elmaradottságának és fejlődésének máig ható problémáit. Móricz Zsigmond után Veres Péter és Szabó Pál, Sinka István és Féja Géza és még sokan mások közhírré tették a falvak életének mélységes valóságát. Ez pedig arról szólt, hogy nem a népszínművek felületes ábrázolása, nem az idill az igaz, hanem a halódás a haladás helyett, ami miatt már Ady Endre is Haláltónak látta a hazát. A falvakat járó diák ünnepi arculatot látott. Nem a grófi szérű agrárproletárjait látta, hanem akkor még teli templomokat

151