Sárospataki Füzetek 2. (1998)
1998 / 2. szám - Horváth Barna: Pályánk emlékezete II.
^JJoruátli i3ai pjfU ern féhezete ^2.J Lefkovics Iasiban vélték felismerni Marx és Engels magyar „fordítóinak” reinkarnációját. A szerveződő „Kompárt”-ban viszont akadt olyan ember is, aki hátsó felében még emlékezett nyilvános megveretésére a fehérterror idején. Az ilyenek azt gondolhatták, hogy elérkezett a törlesztés ideje. Ez pedig egybe esett az ártatlanul kiirtott milliók miatt bosszúért kiáltok indulataival. Kellő információk híján az emberek kombináltak és akár Keletről, akár Nyugatról jöttek, ott voltak, ahol a mádi zsidó, csak már nem az öreg meszes ember, hanem Iasi ült a bakon, lasinak, hajói emlékszem, birgerli csizmája volt. Ez a csizma fűzővel ment végig az egész lábszáron. Ma már nem látni ilyen csizmát, de nagy bőgés volt otthon, amikor ilyen csizmát nem vettek nekem. Még előbbre is gondolhatunk, mert tolulnak a képek és az is érdekes lehet, hogy mit őriz meg a gyermeki emlékezet. A menekülés úgy kezdődött, hogy lovas csendőr állt meg udvarunkban: ma is látom, hogy egyenes derékkal felmagasodik. Kiáltva hirdeti, hogy ma még adnak szekeret, holnap már mindenki csak gyalog mehet. A Tokajból jött menekültekkel tele lett a házunk. Ahogy közeledett a front, mint egy bulldozer tolta maga előtt a polgári lakosságot Észak-Nyugat felé, forspontba kivezényelt szekeresek szállították a népet. A szállongó hírek szerint a megszállók kegyetlenül elbánnak asszonnyal, gyerekkel és a visszavonuló katonaság már erdei utakat is igénybe vesz. Géppuska állás a ház előtt és özönlik a nép sebesültekkel, katonai alakulat maradványokkal elkeveredve. Az abaújszántói keskeny országútról leparancsolják a szekereseket, majd Abaújkér, Gibárt irányába húzunk tovább ekhós szekérrel a holdfényes éjszakában egészen Litkáig. Ez a kis falu már a szlovák határ közelében van, a túloldalon Buzita már a „külföld” izgalmas élményével kecsegtet. De egyelőre nem megyünk tovább. Litkán szalmát terítettek nekünk az iskolában. Jól esik ennek minden rendkívülisége, élményeket ígér minden mozdulás. Egy-két nap múltán apáék már a visszaútról egyezkednek a helybeli szekeresekkel. Egy hordó mádi bor a visszavitel ára. Másnap reggel kinézve az ablakon megpillantjuk az első szovjet katonát, feltűnően apró, ferdeszemü harcosok, lövésre kész reflexekkel rohanvást foglalják el a Magyar utcát. Lövésre nem kerül sor, az utca teljesen üres, történelmi csendben várja új érdekszférába bekebelezését. Nyáron még német katonák teregették szét színes tele- fon-kábeljeiket Ráczék kőkerítésének árnyékában ülve, most pedig, amikor porhót kavar a télelő, apró mongolok keresik az eldugott bort. Erre nézve úgy szólt a parancs, hogy a borokat ki kell önteni, mert a lerészegedő katonákért nem vállalnak felelősséget. A rádiókat pedig be kell szolgáltatni az utóbb érkező román megszállók irodáján. A politikai előrelátás úgy biztosított, hogy kiöntette a bort és elvette a rádiót. Kassáról hozta apa egyik borközvetítő útjáról a vadonatúj Orion készüléket. Távoli frontokon folyt még a háború, de idegen adók hallgatását már megtiltották. Esténként, kapuzárás és elsötétítés után előkerült rejtekhelyéről a készülék. A konyhaasztalon derékig bedőlve próbáltuk a zavaró állomások recsegéséből kihallani a sorsdöntő híreket. Keresztapám, Bodzák Ferenc budapesti úriszabó és felesége Franciska messiásként várták az oroszokat és nem no
