Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1930

48 mekeik tovább is annak üdvös hatása alatt nevelkedhessenek. Erre vonatkozóan Schneller István levelében ezt olvasom: „Az iskola elvétele után a szülők maguk költségén akarták őt mint gyermekeik jóltevőjét tanítójukul visszatartani. Az oláhok pedig Ghibu államtitkáruk útján minden áldozatra készen kívánták őt megnyerni, hogy a Schneller typusu iskolát az ő fennhatóságuk alatt léptesse életbe." Tehát az új urak is felismerték értékét és már az elvételt foganatosító Rosca Pál is törekedett rávenni a hűségeskü letételére. S midőn most a fentemlített Ghibu újabb kísérlete is kudarcot vall Batta István megalkuvást nem ismerő szilárd magyarsága folytán, bár már megvolt autonom elhelyezkedése, november 3-án kiutasítják. Illetőségét a gömörmegyei Pelsőcre állapítják meg, kiutalnak a számára egy teherkocsit s a lebonyolításra szánt időt 4 napban állapítják meg. Anyagi helyzetük a megszállás alatt egészen leromlik. A tisztviselői fizetéseket csak több hónapi késedelemmel tudják Budapestről Kolozsvárra átcsempészni, úgyhogy mikorra hozzájutnak, értékük jelentékenyen devalválódik. Egy-egy bútordarab és értéktárgy eladása biztosítja úgyahogy a megélhetést. Batta Istvánné előveszi az ecsetet, képeket fest s azok ára is segíti a család fenntartását. A megszállt területen maradt magyar tisztviselő szomorú sorsa ez. A kiutasítással azonban bekövetkezik az összeroppanás. Négy nap alatt útra készen kell lenni a kiutalt egyetlen vagonban. Ez alatt kellett eladni az ebédlőt, a szalont, a zongorát és minden mást, ami a vagonba nem fért be. Elképzelhetjük, milyen árat lehetett elérni az ilyen kényszereladásnál. De a pénz katasztrófája csak most következett be: a papírpénzben befolyt összeg, mire vásárolhattak volna rajta valamit, egészen értékét veszítette. November 6-án indult el a vagonlakóvá lett család Kolozsvárról, hogy a borzalmasan megcsonkított anyaországon keresztül Pelsőcre, a csehek által megszállt területre menjen. Ravasz László írja róla erre az időre vonatkozóan egyik levelében: „Együtt eltük át Erdélyben az összeomlásnak szomorú napjait és Ő volt az első barátaim közül, akit csomagolni, készülődni és elköltözni láttam." Távozása alkalmával a kolozsvári Református Szemle nov. 7-iki számában a következő kedves, pompásan jellemző tudósítás jelenik meg : „Valaha theologiai internátusunk diákja volt a gömöri papfiú s csak annyit tudtunk róla, hogy kedvesebb ember s kitűnőbb diák hetedhétországon sincs. Azután a tiszántúli kerületnek lett a munkása s nemsokára rebesgették, hogy az öreg Dóczi Imre terebélyes lombja alatt nő az új Dóczi, más fából, de olyan ígérettel. Pár évvel ezelőtt olvassuk, hogy a debreceni leánygimnázium tanára lőn s a tanítványok egész seregének tanúsága szerint úgy tanítja a