Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)
II. Gazdasági élet
felvirágoztatta a települést és sajátos szervezetet adott annak. A bányabér (urbura) lefizetése fejében a királyi bányavárosok szabadon folytathatták a bányaművelést. Hazánkban már a XIII. század első negyede óta virágzó aranybányászat volt. Az alsó-magyarországi bányavidéken Selmec-, Béla-, Körmöc- és Újbányán aranyat és ezüstöt egyaránt bányásztak. Az arany bányászata adott lendületet Nagybányának, Felsőbányának és Kapnikbányának is. Erdélyben Abrudbányán, Zalatnán, Aranyosbányán, Radnán bányásztak aranyat. Ugyancsak Erdélyben fövenyarany mosást is űztek. Besztercebányán és Libetbányán ezüstöt bányásztak. Déván (ill. közelében Hunyadon) és Torockón vasat bányásztak. Virágzó sóbányászat folyt Máramarosban Sóváron; Erdélyben Désen, Kolozson, Széken, Tordán és Vízaknán. A só szállítása föllendítette a víziutakat. A Tiszán és Maroson sűrűn közkekedtek a sószállító hajók. A sószállítás útvonalán sóraktárak és harmincadhelyek épültek. Sókikötő és elosztóhely volt pl. Marosváralján, Déván, Szegeden. A török hódoltság egyes helyeken megszüntette, másokban erősen megbénította a bányaművelést. A XIII—XVI. században az alsó-magyarországi hét bányaváros áll az első helyen. A bányaművelés és pénzverés tetemes jövedelmet jelentett a kincstárnak. A Mohácsot megelőző gazdasági romlás idején a közbiztonság megrendülése miatt is csökkent a bányák termelése. Ezt még fokozta, hogy a király külföldi bankároknak, az augsburgi Fuggereknek adta bérbe a bányák jövedelmét, akiknek a Thurzók voltak itt a főügynökei. Ezért súlyt helyeztek rá, hogy a kincstári tulajdonban levő bányákat minél eredményesebben megműveljék. A török hódoltság megszűnésével a nemesércbányászat mellett rövidesen szerephez jutott a szénbányászat és a vasérctermelés is. A kincstári tu- 56 lajdonba, illetve kezelésbe a nemesfémbányák a XVIII. században kerültek. Addig magánvállalkozások voltak, csak a bányászott fém került kötelező állami beváltásra. A vasérctermelésnek a honfoglalást megelőző múltja van, föld alatti bányászata pedig már a XIII. században általános volt. b) Kereskedelem A kereskedelem az iparral együtt meghatározó tényezője a városfejlődésnek. A város lényegét alkotó elemek: a társadalom, jogi szervezet, városkép, szellemi élet a legszorosabb kapcsolatban vannak vele. A zárt természeti gazdálkodás bomlása után az egyszerű árucserét fokozatosan váltja fel az árutermelés és a pénzhasználat. A kereskedelem első nyomaival már a korai Árpád-korban találkozunk. Az árutermelés és árucsere első színhelyei azok a várak tövében meghúzódó kereskedői telepek (vicusok), amelyekből a piacok kialakultak. A munkamegosztás előrehaladása fejlesztette ki a városi piacokat, ahol az iparosok eladták áruikat és a parasztoktól mezőgazdasági terményeket vásároltak. A várost környező falvakból alakult ki a város piackörzete. A városok privilégiumaikban elnyerik azokat a jogokat, amelyek élelemmel való ellátásukat biztosítják. Ezek között az árumegállító jog arra kötelezte az átmenő kereskedőket, hogy árujukat rakják le a város piacán, és ott meghatározott ideig árusítsák. Ilyen jogot nyert IV. Bélától Pestújvár (1244), V. István alatt Győr, Károly Róberttól pedig Lőcse és Kassa. A XII. században felbukkanó piacokról írásos kútfők (Abu Hamid, Freisingi Ottó és Idriszi) is megemlékeznek. A XIII. század derekán egyes magyar városok kereskedelmi összeköttetést tartottak fenn Itália és Németország városaival. Kereskedőink a XIII. század második felében Budáról az Esztergom—Nagyszombat—
