Sikota Győző: Herendi porcelán (Budapest, 1970)

A gyár fénykora 1851-től 1873-ig

A francia császárnő a kiállítás ideje alatt Ferenc József és kísérete részére az Elysée palotában a kiállításon vásárolt herendi porcelánokkal téríttetett. (99)

A bécsi udvar sem fukarkodott az elismeréssel. Fischer eddigi munkásságának elismeréséül Ferenc Józseftől e kor minden polgárának nagy vágyát, a magyar nemességet kapta. A Farkasházi előnevet választotta az atyai Wolfhaus emlékére.(100) „Ő cs. és apostoli Kir. Felsége másolatban idezárt és általam ellenjegyzett legfelsőbb határozmányáról a párizsi világkiállítás alkalmával a művészet és ipar terén tanúsított tevékenység tekintetébe vételével legkegyelmesebben elrendelvén, hogy Fischer Mór herendi porcelángyárosnak... a legfelsőbb különös elismerés adassék tudtára.”

„Személyem körüli magyar miniszterem előterjesztése folytán Fischer Mór herendi porcelángyárosnak nemessége épségben tartása mellett a „Farkasházi” előnév használhatását megengedem, Schönbrunn 1870 Ferenc József s. k. gróf Festetich György s. k.(101)

Fischer pályafutásának csúcsára érkezett. Mint ahogy a múltban nem veszítette el bátorságát az anyagi nehézségek és gondok folytán, ugyanúgy nem zavarodott meg most a sikertől. Egyszerű munkásember maradt, aki éjjel-nappal műhelyében dolgozott. Művész, aki tökéletességre törekedett, gyártulajdonos, aki az anyag új tulajdonságai, a színek új összetételei és új eljárások után kutatott, hogy immár világhírűvé vált nevének fényét megőrizni és gyarapítani tudja. Élete végéig bohém maradt, aki nem sokat törődött a pénzzel és soha sem tanulta meg, hogy lángeszét anyagi előnyökre váltsa. Közvetlen utódai egy sor kedves anekdotát beszéltek el Fischer szinte cinikus nemtörődömségéről, amelyet pénzügyekben tanúsított. Többek között a bécsi Rotschild egy szervizt rendelt nála. Fischer maga szállította Bécsbe a műremeket, amelynek ragyogóan sikerült voltára igen büszke volt. Zsebében csak annyi pénz volt, amennyi az úthoz és a kocsihoz kellett. Az asztalt ő maga terítette és díszítette fel, hogy a szerviz teljes pompájában ragyoghasson. Amikor a bárói család tagjai az ebédlőbe léptek, elnémultak a csodálkozástól. A báró Fischerhez fordulva a szokott üzleti hangján így szólt: „Nagyon meg vagyok elégedve, kérem a számlát.” Fischer sértődötten válaszolt: „Ha egy ilyen remekművet szemlélünk, mint ez itt, akkor nem beszélünk számláról és pénzről” — szólt és dühösen távozott. A számlát utólag kellett kiegyenlíteni.

Az ünnepi napok után Herenden ismét megkezdődött a régi megszokott munka. Fischer a gyárban egyre több szerepet juttatott fiainak. A két idősebb, Leó és Dezső, már korábban apjuk mellett dolgoztak. Leó a kereskedelmi ügyeket intézte, s gyakran képviselte a gyárat külföldön felesége, Katalin, akiben figyelemre méltó ízlés és szervezőkészség párosult, rendkívüli energiával irányította a személyzetet. Dezső a gyár műszaki vezetője volt. Vilmos, aki igen tehetséges festő volt, a festődét vezette. 1866 óta unokatestvérük, Fischer Ignác — Fischer veje — is a gyárban dolgozott.

A gyár 1867-es belső üzemi életéről Fischer 1867. február 6-án a Kereskedelmi és Iparkamarához benyújtott felterjesztéséből kaphatunk képet. A gyár e korban 83 fővel dolgozott: 22 festő, 10 aranycsiszolónő, 9 korongos, 5 agyagmunkás, 8 égető, 4 fő a malomháznál és a masszakamrában dolgozott, 25 favágó és napszámos.(102)

41