Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
etnográfiai téren produkált, elárasztva a világot a magyar nép viseletét, szokásait, emlékeit ábrázoló szebb fényképeivel - Sárközi, illetve Nagyecsedi parasztudvar, Balatonszántód, Szekszárdi fazekas - és kiadva a külföldön nagy feltűnést keltett és elismerést aratott 3-4 nyelvű diszkönyveket", azt mások utolérni nem tudták. [57] Milton és a zsidó ara A népéleti képek nem kis mértékben attól váltak sajátossá, hogy a figyelmet az emberről a viseletre, a ruházatra irányították. Míg a portré az embert kívánta megmutatni, s nem a ruhát, a viselet-, és még inkább a jelmez (costume-)kép a ruhát helyezte az érdeklődés középpontjába: az arc, a modell személyisége másodlagossá vált. A „ruha teszi az embert" ezeken a képeken, bármily különbözőek legyenek is foglalkozásukat, társadalmi helyzetüket tekintve. Hisz éppen a külső az, amely feledteti a származást, foglalkozást, társadalmi szerepet, és csinál a gép előtt borbélyból költőt, lantot adva kezébe. A francia és a német nyelv különös keverékével tableau costümirt névre keresztelt képtípus - amelyben a hatvanas években a szegedi Letzter Lázár tűnt ki - hallatlan népszerűségét az magyarázza, hogy a modell másvalaki lehetett ezeken a képeken, mint aki valójában volt. Ez a szerepcsere, a felemelkedés, hacsak illuzórikus, pillanatnyi, de mégis mindenki számára adott lehetősége megrészegítette az embert. Események alkalmával rendezett élőképek, allegóriák szereplői, művészek színpadi szerepeikben, egyszerű, hétköznapi emberek a műteremből kölcsönzött jelmezekben különös átalakuláson mentek át, a szó szoros értelmében átlényegültek. Magyarország rabságának allegóriáját Türr Istvánná, mint leláncolt Hungária személyesítette meg Disdéri Párizsban készült képén. Szoknyája Európa térképe, kötényén a kettős kereszt, karjairól bilincsben végződő láncok lógnak le ruhájára. Fején hetyke kis kucsma az ország címerével, jobb kezében zászló, a kettős kereszttel. Az ilyen képek felettébb ritkának számítottak, jóval gyakoribb volt színészeket színpadi jelmezükben ábrázolni. Szathmári Károly Franz Stegert Bellini Puritánok című operájában, a bukaresti előadást követően, 1862 decemberében, Mayer György Pesten, 1863 júliusában viszont Erkel Bánk bán-jának címszerepében örökítette meg. Gróf Zichy Jenő jótékony célra rendezett életképében Ambrózy Flatt Malvina úrhölgy egy zsidó arát személyesített meg Székesfehérvárott, Pribék Antal objektívje előtt. Színészeket fényképezni nagyon hálás feladatnak ígérkezett. Számunkra az ilyen „plasztikai állás" igen megszokott volt. Borsos és Varságh például Újházi Edét Miltonként „többféle állásban adták". Kalmár Péter „az operaszinház összes tagjainak jelmezes képét különféle costümökben" mutatta be, s formált belőlük díszes albumot I. Ferenc József számára. Strelisky Sándor, a műfaj legismertebb művelője, Blaha Lujzát, Hegyi Arankát a Cigánybáró Szaffijaként, Pálmai Ilkát Barinkay szerepében „különféle pikáns poziturákban", Jászai Marit Az ember tragédiája Évájaként több színben, a statisztériát mint angyalokat kapta lencsevégre. Goszleth István Jókai Mór Aranyember című regénye színpadi változatának „személyzetét, gondos kiállításban, meglepő mozdulatokkal" mintegy 30 darab Makart-képben 236
