Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
II. Kamarák és objektívek
senek „az eredeti kis matrice (:anyakép) megnagyítása által", de csak gyarló eredményt értek el: az arc formájában (különösen a hajszálak) aránytalanul megnőtt, „az élesség és az erő végképp elveszett" ezeken a felvételeken. Ezért keltett feltűnést Pesten a Louis és Társa fényképészeti műtermnek („belváros, úri- és korona utcza sarkán, átellenben Rózsavölgyi műkereskedésével") a Váci-utcai Levélhez „czímzett bolt" kirakatában kiállított, „egyenesen a természetről felvett" életnagyságú mellképe, amelyen minden részlet „kellő harmóniában maradt, erőre nézve" pedig a legfinomabb acélmetszetekkel vetekedett. [12] Fél öles, névjegy alakról készült nagyításban árulta 15 forintért Szentkuthy Lajos (? -1876) Teleki László arcképét. [13] Letzter Lázár és Strohmayer A. fényképészek és „akadémiai festők" - Nemzeti fénykép-műtermükben - nemcsak megalo- vagy mikrotípiákat készítettek, azaz nagyítottak (életnagyságig), és kicsinyítettek (medálokba), de nagy formában, „egész 500 személyre" is csináltak felvételeket. Gswindt Róbert vászonra nagyított, az 1878-as világkiállításon Koller Károly „rendkívül jól sikerült pigment nagyításai", Auerbach Miksa nagyított mikrofotográfiái pedig az 1885-ös országos kiállításon arattak sikert. Vidéken is egyre nőtt a nagyításra berendezkedett műtermek száma: Pribék Antalé Székesfehérvárott („az izraeliták új imolája mellett, a volt Pendl kertben"), Fleischer Rudolfé Besztercebányán, Hamedli Gyula (1862-1904) pedig Pécsett ajánlotta megrendelőinek ezt a különleges szolgáltatást. [14] Bár a másoló eljárás, azaz a nagyítás 40 év alatt vajmi keveset változott - a fényképező még a nyolcvanas évek közepén is elsősorban a napfénytől függött -, a klór-ezüst papírosnál [15] negyvenszerte érzékenyebb brómezüst-zselatm papír bevezetése - „különösen nagyításra kitűnő sikerrel" -, „nagy érzékenységénél fogva" mesterséges fényforrások - gáz-, vagy petróleumvilágítás - alkalmazását is lehetővé tette. [16] Hátrányt jelentett viszont, hogy „ezüst rögöcskéi" felnagyítva a szemet bántó, a kép mmőségét rontó szemcsézettség érzetét keltették. [17] Számos, ún. nagyítógép került forgalomba, köztük a lényeges különbség abban mutatkozott, hogy egyesek állandó, mások pedig változtatható gyútávú készülékek voltak. Fényezett tölgyfadeszkából ácsolták őket, tetejükön „kéménnyel", alatta a fényforrással. Kiálló „csövükben", annak a fényforrás felé eső végén, két, flintüvegből készült, sík-domború lencse kapott helyet, közepében, keretbe szorítva, a nagyítandó kép, másik végén a nagyító lencserendszere volt található. A fényforrás a hozzá közeleső lencse gyújtópontjában állott, míg a nagyítandó kép felé eső másik lencse fénykúpjának a nagyító lencserendszerén kellett szabadon áthaladnia. A kép élességét az „optikai cső" fényforráshoz közelítésével, illetve tőle eltávolításával szabályozták. A mesterséges fényforrások rangsorát a villamos ívfény vezette, ezt követte a „magnesia sodrony", majd a Drummond-féle (mész)fény. Edison, vagy Swan lámpása homorú tükörrel, vagy 50 Bunsen-elemmel adott kielégítő villanyfényt. A magézium-lámpa az előbbinél jóval könnyebben kezelhető volt. Egyszerű állványon elhelyezett, homorú tükörből állott, közepén egy nyílással, amelyen a tiszta magnézium-szalag óraszerkezet segítségével „tolódott". Az izzásig hevített kréta Drummond készülékében - hidrogén és oxigén egyesülésével - „igen hathatós fényt lóvéit ki". Az élenyt (oxigén) és könenyt (hidrogén) kaucsuk zsákban fogták fel, 134
