Kovács Ágnes (szerk.): „…az Isten is azt segíti, aki iparkodik." Barkóczy Krisztina levelei férjéhez, Károlyi Sándorhoz 2. (1712-1724) - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 49. (Nyíregyháza, 2017)

Levelek - 1717. január 19. - 1717. december 21

jékát is csak szintén hogy el nem futtatta, szörnyű rémülés volt mindenfelé. Megköszönhetetlen gratiája az Istennek, hogy maga megverte őket, aminthogy, úgy mondják, nem is lehet magok erejébe dicsekedni, valamint tavaly. Tudom, Kegyelmed bűvebben megértet mindeneket.

1 A hely és keltezés nélküli, 37 505. sz. iratot azért soroltam ehhez a levélhez, mert a fentiek alapján egyértelmű, hogy az anyjával együtt Bátorkesziben tartózkodó Károlyi Klára ismét gyermeket várt, aki hamarosan meg is született.

448.

Bátorkeszi, 1717. szeptember [19.]

(MNL OLP398.No. 37 214.)

[Külső címzés:] Az én Kedves Uramnak, Tekéntetes, Nagyságos Károlyi Sándor Uramnak ő Kegye/mének szeretettel írám.

[Külső feljegyzés:] Az beteg1 is alázatoson köszönteti Kegyelmedet, Édesem.

Bátorkeszi, 19.[?]2 Septembris 1717. Regei.

Édes Szívem!

Klárámot az Úristen az écaka éppen éjfélkor terhétül szerencsésen megszabadította, egy fris katona fia let. Sokkal katonásabban viselte magát Pestánál, de a szája is nagyob volt a sírásra. Az leányom az éjei keveset aludt ugyan az nagy vágás miá. Isten továb mint adja, sz ént titkában van. Már ugyan regei felé aludni kezdet. Holnap azon vagyok, megkereszteltessem. Szluháné Aszonyomot híjtam keresztanyának, s ha meg nem érkezet Szluha Uram, keresztatya közel nincsen. Gondoltam legillendőbnek Illyés Uramot, az apátúrt, mivel csak futófélben lészen.

Pestácska mégis csak sínlődik, Ferus frissedni láttatik Isten kegyelméből.

Az szüret közelít, az guhért a héten megszedik. Nem tudósíta Kegyelmed, Szívem, ha az óborokat ráforgattassam-é új malátára. Nem is igen tudunk hozzá, mikínt kel, s egy kádra hány akót lehetne tölteni. Azt sem tudom, ha hirtelen el nem kelne, mi lenne belőlle, minthogy ennek veszetsége nincsen, csak az nagy vadsága. Máskínt úgy hiszem, teljességei mind rajtunk vész. Az köbölkúti plebanus kiönti, azt mondja, a hordójáért. Melyre nézve az vidékbe korcsmákot is gondoltam megárendálni, ha succedálna.

Az bényi molnárok azon instálnak, hogy e télen maradhatnának helybe, ne kellenék bontakozniok.3 Én Kegyelmedre halasztottam, parancsoljon iránta. Édesem, az köbülkúti molnár sürgeti, mondván, hogy Kegyelmed neki ígérte.

246