Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Nevelőfalum, Oltszem

egyik napról a másikra. Sok időbe telt, amíg a „mi lányunk" lettem, nem holmi jövevény.

A gyerek természetesen ott is csak gyerek volt, s a cserépcsupor is csak azért válhatott történelmi tényezővé, mert a szomszéd gyerekekkel hamar összebarátkoztunk, lévén éppen karácsonyi szünet. Az sem volt véletlen, hogy elég hamar felmerült a kérdés, hogy melyik iskolába menjek, az oláhba, vagy a magyarba? A faluban igaz, hogy akkor még egy szál román sem lakott, de román iskolának kellett lenni. Régen csak állami iskola volt, s mivel tanító bácsi az első felszólításra felesküdött, az emberek azt mondták, hogy nem adják oláh iskolába a gyereküket. Csináltak hát egy egyházi, vagyis felekezeti iskolát. Igen ám, de az állami iskola nem maradhatott gyerek nélkül, hát kinevezték a Czintosokat, Krángákat, Simonokat, Lungujokat románnak, plusz az állami alkalmazott bírót is kötelezték, hogy gyerekei oda menjenek.

Mire odakerültünk, akkorra már túl volt a falu az összes és legcifrább káromkodásokon is, és maradt a két iskola, az oláh, meg a magyar. A szívem természetesen a magyar iskolába húzott volna, de tanító bácsi, mint a szövetkezet igazgatója, és Mami, mint érdektárs azt találták természetesnek, hogy az állami iskolába menjek. Egyébként eredmény szempontjából édesmindegy volt. A felekezeti tanító búsmagyarkodott, s bánatában - mint sajnos általában az ott maradt falusi értelmiség zöme - inkább ivott, mint tanított. Az én tanító bácsim pedig már egy kicsit unta az egészet, szívesebben matatott a ház körül. S ha az első-másodikosokkal még törődött is, ránk, nagyobbakra nem sok jutott. Én legalábbis végig abból éltem, lettem az iskola legjobb tanulója, amit még Szentpálon tanultam. A helyesírásról, például még azt sem tudtam, mi fán terem. Egy té, két té, csak úgy ötlet és hangulat kérdése volt nálam.

De mindennek ellenére arról álmodoztam, hogy majd középiskolába fogok menni. Sokat-sokat fogok tanulni, és hogy aztán mi leszek, azt nem tudom, de nagyon-nagyon művelt akarok lenni, sokat tudni. És azután utazni, Pestre, Rómába, Párizsba, Bécsbe, a nagyvilágba13. Egyelőre azonban, mivel tanul- nivalóm nem volt otthon, fűt-fát összeolvastam, ami csak a kezembe akadt, vagy bárhol hozzáférhető volt. Mami, nem tudom, milyen meggondolásból, magával cipelte az Előre c. heti folyóirat három vagy négy évfolyamát. Meg valami Vasárnapi Újság is volt még. Ezekben rengeteg mindenre lehetett akadni: természettudományi cikkek, folytatásos detektív-históriák (pogány munkában): rémtörténetek kriptában felébredt tetszhalottakról, utazási

13 Édesanyámnak ez a vágya csak jóval később teljesülhetett. Férjhez menése előtt Erdélyben és Magyar- országon tett komolyabb utazást, utána azonban a háború és a bezártság miatt még itthon is alig-alig volt módja rá. Az első székelyföldi körútra több mint 30 év múlva került sor, először velem látogatta meg a rokonokat 1963-ban. Csak 60 éves kora körül utazhatott Rómába, Párizsba, Bécsbe, Berlinbe, Prágába, az Adriára, sőt még Finnországba is. Édesapám elbeszélése szerint ideális útitárs volt. Készült, útitervet csinált, amit nagyobbrészt meg is lehetett valósítani. Ha valami akadály merült fel, nem esett kétségbe. Nem panaszkodott a kényelmetlen szállás, a pénztelenség miatt. Nagyokat gyalogoltak, marékből ettek, de minden szépnek örülni tudott, kicsinek, nagynak egyaránt. (Néhány útról feljegyzéseket is készített.)

48