Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Szülőfalum, Kerelőszentpál
-De az a krajcár aranyból volt ám! Egyébként úgyis kár ezen elmélkedni. Figyelj csak! - Lentről egy újszülött kislány vékonyka hangja sírt fel - Te jó ég! Mi lesz ebből? - sóhajtott fel a csereberélő. *** Néhány nap múlva, egy délután az óvónő ment végig az utcán. Délcegen, felemelt fejjel, nem nézett se jobbra, se balra. Egyenesen a jegyzői irodába tért be.- Jónapot, Sándor. Eljöttem, írja be a gyereket...- Rég nem láttuk, Erzsiké! Hát megszületett?- Meg. Kislány. A jegyző egy kicsi zavarban volt, vette az anyakönyvet. Egyet-kettőt krá- kogott: Hát hogy is van... hogy is...- írja csak Sándor: apja neve a volt uram. Nemrégen jött meg úgyis az írás a válásról. Neve Gabriella, és természetesen törvényes.- De... ha esetleg valaki...- Semmi esetleg, semmi de, semmi valaki, Sándor! A szolgabíróval így határoztunk... kész. És Kiss Sándor írta, kicsit percegő tollal ugyan, még egy paca is lepottyant, de írta, szép kalligrafikus betűkkel, amit az asszony diktált. Hogy is merte volna nem írni? Ő csak Kiss Sándor volt, kis falusi jegyző, öt neveletlen gyerek apja, a szolgabíró pedig igen-igen nagy úr! Az óvónő búcsúzott, a jegyző pedig sokáig és hosszan bámult utána, végül nehéz sóhaj szakadt fel belőle:- Te jó ég, mi lesz ebből? *** Aztán néha egy egész élet kell ahhoz, hogy az elsóhajtott kérdésre rákérdezhessünk sóhajtás nélkül, egy ici-picit talán még mosolyogva is: Te jó ég, hát mi lett ebből? Móricz Zsigmond Kardosné Magos Olgának írja egyik levelében: „Én 12 éves korom óta magam tartom el magamat, s állandóan gyötört a szüleimmel szemben érzett kritika, mert ők nem éltek oly bölcs életet, amilyet én vártam tőlük. Azt hiszem, kicsit könnyelműbbek voltak nálam: de engem az ő életük tanúsága tett annyira okossá. Ahogy az gyakran van a gyermekek és szülők esetében." így gyötrődtem én is a magam kritikájával soká, nagyon soká. S mikor már félős volt, hogy az okosság keménységgé válik, próbáltam irgalmas lenni, mint Németh László az „Irgalom"-ban. Csakhogy akkor még Németh László nem segíthetett volna, mert nem is ismertem. Itt is a magam erejére voltam utalva. Fogja hát az irgalom a toliamat... *** Szentpálon tíz éves koromig laktunk. Tíz év, életnek még nem sok, de számomra igen sokat jelentett. Igaz, sokan azt tartják, hogy a háborús évek 22
