Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Gottfried Barna: Kurucok és internáltak Székelyek a vörös és a nemzeti hadseregben, ill. román fogságban, 1919-1920

Az eddigi kutatások, a tisztek személyi anyagának - még nem teljes - feltárása után megállapíthatjuk, hogy - az 1920-as intermezzo ellenére - a székely tisztikar nagyobb része a honvédségben szolgált tovább. A kurucoknál is kurucabbak A Székely Hadosztályban (mint majd látjuk, mellette) több különítmény szolgált, amelyek szervezetileg a hadosztályhoz tartoztak, azonban többé-kevésbé megtartották önállóságukat. Ilyenek voltak például a Varga-, a székely portyázó és a Szántó-különítmények. Létüket a hadsereg felbomlásának, a forradalom szellemének, ill. speciális feladatok végrehajtásának köszönhették. Ezek közül egyről essen most néhány szó. A Szántó-különítmény, ötven ember, ötven csíki székely. A rájuk vonatkozó adatok, információk itt-ott felbukkannak a különböző visszaemlékezésekben. Tevékenységük egy-egy epizódjáról írva a szerzők hitetlenkedve, elképedve, de mosolyogva és mindig elismerőn szólnak Szántó őrmesterről és a „fiairól". Igen, „fiaimnak" szólította az őrmester úr a falubeli legényeit, akik őt „apánknak". A katonai rendet, fegyelmet, kötelmeket a patriarchális tekintély, az összetartás - lakóhelyről hozott - családias szálai váltották fel. Nem tudjuk, hogy Alcsíkból, Felcsíkból jöttek-e, a szülőfalujukat sem ismerjük.

35 Vélhetően, a háború végeztével valamennyien leszereltek és hazamentek. Aztán a hívó szót meghallva elhagyták tűzhelyeiket és a már a románok által megszállt Csíkból mentek Kolozsvárra. A felcsíkiak általában a székely körvasúton, az alcsíkiak Udvarhely felé hagyták el az otthonaikat.

36 Érdekes, hogy az első - általam ismert - forrásközlés egy másik különítmény tagjától, nevezetesen Szövérfíy Páltól, a székely portyázó különítmény zászlósától származik. 1918. márciusában egy Csúcsa melletti magaslatról (Protorunka) a völgyben tevékenykedő Szántóékat figyelte. 1929-ben így emlékezett a látottakra: „Alattunk a völgyben, az út melletti útkaparó házban Szántó tüzér őrmester ötvenöt falujabeli székely csíki góbéval. Érdekes alak ez a Szántó őrmester, aki embereivel »apámnak« szólíttatja magát. Bosnyák sapkáját fél szemére vágva, huszár mentéjét panyókára vetve, kézbe véve fokosát »Fiaim utánaml« vezényszóval indul útnak fényes nappal, énekszóval a Magurára és az oláh gárdisták által megszállva tartott falvakba, ahonnan élelmezte csapatát és ahol nem ismert irgalmat. Magának alig volt sebesültje, bár a ház amelyben csapata tartózkodott az út mellett volt és az oláh géppuska lövedéke állandóan paskolta az utat, de a házba nem tudtak belőni. Az áttöréskor ők hagyták el utolsónak Csúcsát, kemény és véres harcok által fedezvén a többiek visszavonulását. "

37 35 Mindamellett, hogy történetük érdekes és tanulságos, e sorok írásakor a szerzőt az a sanda szándék is vezette, hogy hátha valamelyik kedves csíki olvasó közelebb visz Szántó Ignác és az ő fiai lakóhelyéhez. 36 VeML.XIV. 10. 7. doboz 37 VeML,XIV. 10. 3/3. 222.