Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Takács Péter: Várak, kastélyok kúriák Szatmár megyében

Az udvarház és portája az önellátó falu gazdasági központja is volt. Ide építette - a jobbágyok házain szállásoló zsoldosoktól védendő - pincéjét, csürjét, kamráját, aprójószágai majorsági épületeit a gazda. Ide húzódott be a szőlőhegyről a borház, s itt építettek üstházat a pálinka- és lekvárfőző üstnek. Itt tárolták, nyomtatták vagy csépelték nyár végétől, kora ősztől olykor tavaszig, máskor az új aratásáig a gabonaféléket. Itt vágták le a házat szolgáló cselédek és jobbágyok számára is az állatokat - disznót, makkon hízott sertést, juhot, borjút, szarvasmarhát, kivénült vagy megsérült igavonó ökröt... Zsibongó, zsongó, zajgó élet töltötte be az udvarházakat. Muzsika is itt csendült névnapon, születésnapon, sátoros ünnepeken, jelesebb családi események alkalmával, a belső cselédek gyermekeinek kiházasításakor. A népi énekmondó, a vándorcirkuszos akrobata, a vásári kikiáltó, a vándorárus is itt ütötte fel a tanyáját, s nem egy csűr szolgált alkalmul a mutatványosoknak. A bibliaárus, a versköltő, a széphistória író, a vándorfestő, a hegyekből érkező tapló-, énekesmadár és mókusárus, a faszenet és az égetett meszet fuvarozó, a malom- és köszörűkövet, a szikrapattintáshoz szükséges kovát és acélt árusító is itt talált éjszakára menedéket, portékájára vevőt leghamarabb. A köznapi élet ritmusa, a gyakorlati lét ezernyi ága-boga sem kedvezett annak, hogy a 16-17. században gondozott parkok övezzék-rejtsék az udvarházakat, nemesi kúriákat a falulakók elől a Kárpátmedencében. A Magyar Királyság, és abban Szatmár vármegye a római és bizánci kereszténység érintkezési pontján és a muzulmán-iszlám civilizáció peremén helyezkedett el. Három nehezen összeegyeztethető kultúra őrölte itt kölcsönösen fegyverrel, zenebonával, hadisarccal, kiváltandó és elhurcolandó foglyokkal, túszokkal a háromféle értékrendet. A iszlám katonai túlerejével és a hazai földön megbolydult társadalom félkatonai szervezeteivel, a bujdosókkal, hajdúkkal, kurucokkal, rablókkal szemben a nemesség és az őket szolgáló föld népe egyformán tehetetlennek bizonyultak. Puszta életüknek a mentése okán parkok építése, gondozása helyett az udvarházak, a kastélyok, viskók jobbágyházak, zsellérlakások palánkkal, vizes árokkal - ahol tehették - kőfallal való kerítése, s a palánkok, a vizes árkok gondozása volt napirenden. A palánkkal, vizesárokkal kerített településeken vagy településrészeken pedig bűn lett volna a törökök, hajdúk, martalócok és tatárok elől menekülőktől parkok építésével elfoglalni a teret. A kúriák, nemesi udvarházak hazai sorsát, Szatmár vármegyei helyzetét is találóan jellemzik azok a sérelmek, panaszok, amelyekkel elárasztották az uralkodót a vármegyei követek, valahányszor Pozsonyban összeült a diéta. A törökdúlás mellett a hajdújárás a kúriákra és kastélyokra legalább olyan veszélyes volt. A császári zsoldosok törvényt nem tisztelő visszaélései sem válogattak jobbágyi és nemesi jogállású porták és házak között. 1526-tól a magyar koronát is viselő Habsburg-dinasztia éppen trónon ülő tagja - nem lévén hatalma sem az idegen hadak kiűzésére, sem pénze a fogadott zsoldosai ellátására, sem elég ereje és tekintélye a törvény hatálya alól „kivonuló" szabad népelemek megfékezésére, „törvény alá terelésére" - kárpótlásul minduntalan újra és újra szentesítette a