Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 16. (Nyíregyháza, 2003)

Drăgan, Ioan: A Máramarosi oklevelek Bereg, Szatmár és Szabolcs vármegyék történetének forrásai

valamint a nemzetközi szakirodalomban szokásos elemek feltüntetésével. Azok, amelyeket teljes egészükben Máramarosra vonatkoznak, teljes szövegükben jelennek meg, a többi oklevél regesztákban. Ami a kiadvány terjedelmét illeti, előzetes számítás szerint a szerkesztők három kötetre számítanak 1526-ig, más három kötet tartalmazná a sókamarai anyagot, urbáriumokat és összeírásokat és végül 1-2 kötetre becsülik az 1526 és 1556 közötti anyag terjedelmét. Az első kötet nyomdakész állapotban lehet 2002-ben. A román és a magyar történelmet illető általános jelentőségén túl, a máramarosi oklevelek érdekes adatokat szolgáltatnak Magyarország kapcsolataira a környező országokkal: Lengyelországgal és Moldvával, valamint Erdéllyel, Beszterce vidékével és Belső-Szolnok vármegyével. A legnagyobb azoknak az okleveleknek a száma, amelyek a Tisza melléki szomszédos vármegyékre: Beregre, Ugocsára, Szatmárra, Ungra és Szabolcsra utalnak. Ezekhez a vármegyékhez a máramarosiakat számos és jelentős kapcsolat fűzi: a fő utak az ország belsejébe, a főváros és a leleszi hiteleshely felé az ő területükön vezettek át. Hasonlóképpen a sóutak mind szárazon, mind vízen. Gazdasági téren Máramarosnak sója, fája és állatai ellenében az alföld terményeire volt szüksége. A máramarosi nemesség és az öt koronaváros hospesei már kezdetben különböző kapcsolatokat teremtettek a szomszéd vármegyék lakosságával. Nem ritka az átköltözés egyik vármegyéből a másikba adomány szerzések, adás-vételek, házasságok következtében. Elsőször is meg kell említenünk a Bereggel való kapcsolatokat. Itt egy román autonómia alakult ki, egy, a magyar királyok által kiváltságlevelekkel megerősített „krajna". A dolhai, bilkei, komlósi, ilosvai, dobrokai, kerepeci, kisfalui, pósaházi, sztánfalvi stb. vajda- és kenézcsaládok nemességet szereztek és fokozatosan beilleszkedtek a Bereg vármegyei nemesi közösségbe. Ugyanakkor megerősítették kapcsolataikat a máramarosi román nemesekkel családi kötelékek, tisztségek, birtokok révén. A bilkei nemesek, a román Karácson (Cráciun) vajda leszármozattjai, még 1350-ben

4 a Nyágova völgyében két falu (Lipcse és Herincse) birtokába jutottak. Ebben az időben őket mind Beregben, mind Máramarosban, valamint más vármegyében is megtaláljuk. A Dolhaiak 1370 körül a szomszédos Ung vármegyéből jöttek Beregbe, de nem állapodtak meg ott. Egy sikertelen kísérlet után a XV. század elején, mint a Bogdán család örökösei, több máramarosi birtokot szereztek meg. Tisztségeik és birtokaik révén alapvető érdekeik Máramarosba tevődtek át. A Hunyadiak idején két beregi birtokot elcseréltek két máramarosival, majd 1454-ben sikerült Dolhát, a család székhelyét, más, ugyanabban a völgyben fekvő falvakkal bekebeleztetniük Máramarosba, ahol már uradalmuk legnagyobb része volt. A Dolhaiak rokonságba kerültek magyar nemesi családokkal. Például György, Dolhai Ambrus fia feleségül vette Ágotát, Daróczi György (Atyai) leányát, aki a "Pópa, 1970. 109-110.