Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
jou- és Zsigmond-kori fejezeteit elkészítse. Mivel a magyar forráskiadás a középkor végéről kevés adatot publikált, ezért magának kellett a hatalmas mennyiségű levéltári forrást átnéznie és feldolgoznia. Ő volt egyik első alkalmazója a mai Magyarországon prozopográfiainak nevezett eljárásnak: a kincstári személyzet és a budai polgárok összes adatát összegyűjtve írta meg munkáit. Tett azonban kirándulásokat a korábbi és a későbbi évszázadokba is. A Györffy mellett végzett munka eredménye volt a 12. századi királyi oklevéladásról és intézményeiről írott tanulmánya, de írt cikket Nagy-Budapest két tipikus munkáskerülete, Csepel és Újpest újkori történeti előzményeiről is. 1969-től a múzeum középkori osztályának vezetője lett, ezektől az évektől kezdődően rendszeresen vett részt külföldi konferenciákon, német nyelv- területen csakhamar a legjobban ismert magyar középkorászok közé tartozott. A Budapest története késő-középkori fejezeteinek megírása után Kubinyi új kutatási irány művelésébe fogott: a Hunyadi- és Jagelló-kori Magyarország történetének feltárásába. Az ösztönzés kívülről érkezett: ekkor már javában folytak az új magyar történeti összefoglaló munkálatai, Kubinyi feladata lett volna e részek megírása. Hamar kiderült, hogy az összefoglaló nem írható meg számos részletkérdés kidolgozása nélkül, így egyszerre kezdett foglalkozni a Jagelló-kor elejével és végével. Ekkor jelent meg II. Ulászló választási feltételeiről és a királyi tanács 1490. évi működéséről valamint a szávaszentdemeter-nagyolaszi csatáról írott tanulmánya. A Mátyás- és Jagelló-kor kutatására azonban csak részben volt lehetősége, pályája ugyanis új fordulatot vett. A múzeum középkori osztályának vezetése a régészeti munkák felügyeletét is jelentette. Részben ennek köszönhette, hogy 1978-ban kinevezték a budapesti egyetem régészeti tanszékére. Feladata a középkor régészeti oktatása lett. Ezután élete végéig az egyetemen dolgozott, 2001 után professzor emeritusként. Kubinyi egyetemi kinevezéséig nem vezetett ásatást, később is csak egy feltárás munkáiba kapcsolódott be, a középkori régészet oktatását mégis ő alakította ki Magyarországon. Az európai régészetben ezekben az évtizedekben fordultak a klasszikusnak számító koroktól a későbbi évszázadok felé is. Magyarországon hasonló volt a helyzet: az Árpád-kor emlékeinek feltárása a régészet természetes feladatának számított, volt néhány késő középkori ásatás is, a nem Árpád-kori régészet azonban jórészt műemlékvédelmi feladatokból fakadt. A Kubinyi által kidolgozott oktatási tematika a régészeti, történeti és művészeti források ismeretét egyaránt megkövetelte a hallgatóktól. A tárgyi kultúra tudása nemcsak a tárgy azonosítását jelentette, hanem használatának és használóinak ismeretét is. A régészeti tanszéken végzett oktatómunka mellett folytatódtak a megkezdett történeti kutatások: megírta Pápa és Vác középkori történetét, tanulmányokat közölt a Mátyás-kori államszervezetről. A nemzetközi rezidencia-kutatásban résztvevő Kubinyi tisztázta a magyar királyi, a főpapi és a bárói udvarok szerepét, majd megalkotta a középkor végi magyar városok hierarchiáját bemutató ún. centralitási pontrendszerét. A tanítás fontos szerepet játszott életében, részt vett nemcsak a miskolci, hanem a katolikus egyetemi oktatásban is. A társadalmi elismerést az ezredforduló hozta meg számára, 1997-ben Szűcs Jenő-díjat, 1999-ben Eötvös József-koszorút kapott, 2001-ben az Akadémia levelező tagjává választotta, 2007-ben lett rendes tag. A katolikus tudósokat összefogó Szent István Akadémia is tagjai közé választotta. Nem volt összegző alkat: tipikus műfaja a tudományos cikk és előadás volt, amit mindig nagy precizitással és lenyűgöző forrásismerettel dolgozott ki. A ’90-es években azonban eljött az összegzés ideje is: Kristó Gyulával és Engel Pállal közösen elkészítették a késő középkori Magyarország történetét feldolgozó egyetemi tankönyvüket, majd megjelent a Hunyadi 231
