Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
Balanyi Bélára emlékezve a nekrológíró nehéz helyzetben van. Nehéz megörökíteni azt a tényt, hogy a mindig jókedvű, jókedélyű, mindig csak a jót akaró, örök vidám Béla bácsi ezúttal - talán életében először - sok embernek okozott fájdalmat, szomorúságot. Emlékezve rá, felidéződik bennem az a 2000. év végén Kecskeméten rendezett tanácskozás, melyet a Bács-Kiskun Megyei Levéltár alapításának ötvenedik évfordulója alkalmából rendeztek. A rendező levéltár igazgatója két, hosszú levéltárosi múlttal rendelkező kollégát kért fel, hogy emlékezzenek az intézmény múltjára, hétköznapjaira - és a két kolléga - egymástól teljesen függetlenül - szinte kizárólag csak az igazgatói posztot húsz éven át betöltő Balanyi Bélára emlékezett. Felidézték azt a szellemiséget, azt a talán sehol sem létező munkahelyi légkört, amelyet Béla bácsi alakított ki a kecskeméti levéltárban. Ezt a légkört talán úgy tudnám jellemezni, hogy az ő színes egyéniségét, kiegyensúlyozottságát, közvetlenségét, de talán azt is írhatnám, hogy rendkívüli emberes életszeretetét át tudta adni valamennyi munkatársának, kollégájának. Nemcsak Kecskeméten, hanem az ország akkori összes levéltárában ilyennek ismerték őt. Levéltáros kollégák között még ma is él örökké huncutkodó szeme, jellegzetes arca, minden értekezletnél, továbbképzésnél fontosabbnak tartott fényképezés- és természetszeretete. Legendák keringenek portréiról, amelyekkel megörökítette szinte valamennyi levéltáros kollégáját az általa oly unalmasnak és egyformának tartott értekezleteken. Béla bácsi - sajátos módon - maga is „gyarapította” a levéltári forrásokat. 1944-1977 között - tehát 33 éven keresztül - naplót vezetett mindennapi életéről, szőkébb és tágabb környezetének eseményeiről. Négykötetes kéziratában napi részletességgel beszámolt szinte mindenről: időjárásról, árakról, életkörülmények és emberi sorsok változásairól. Külön értéke naplójának, hogy nemcsak rögzít és leír, hanem értékeli is az őt körülvevő eseményeket, magyarázza a történéseket. Azt hiszem, felesleges hangsúlyoznom e napi krónika különösen jelentős forrásértékét azokról a napokról, és a napló esetleges megjelentetésének indokoltságát. Balanyi Béla kiváló szorgalma, fáradhatatlan kutatómunkája eredményeként szőkébb hazájának - elsősorban Nagykőrös, Kecskemét, Tiszakécske - múltjának elismert tudósa lett. Mindig különös gondot fordított megszerzett ismereteinek közkinccsé tételére: számos dolgozatot, tanulmányt tett közzé, számtalan történelmi témájú előadást tartott. Már betöltötte 91. életévét, amikor még kézbe vehette utolsó művét: Tiszakécske története 1849-ig. Balanyi Béla ny. levéltárigazgató halálával a magyar levéltárosok egyik legszínesebb egyénisége távozott sorainkból. Nyugodjék békében! Böőr László LSZ, 2002. 2. sz. 94-95. p. Balázs Péter (1922-1991) Alig néhány nappal hatvankilencedik születésnapja előtt elhunyt Balázs Péter, a magyar levéltári szolgálat szorgalmas, kitűnően képzett, hűséges munkatársa. Több mint negyven évig szolgált, ezután fájdalmasan nélkülöznünk kell. Hiányozni fog a levéltári kutatóteremből, ahová, ameddig csak fizikai ereje képessé tette, szorgalmasan bejárt nyugdíjasként is. Balázs Péter 1922. november 9-én született Kiskunfélegyházán. A gimnázium elvégzése után beiratkozott a budapesti Tudományegyetem történelem-latin szakára. A tanári diploma megszerzése után két évig tanított a csepeli gimnáziumban, de már közben megkezdte az egyetemen újonnan szervezett levéltáros tanfolyam hallgatását. Mint ismeretes, Magyarországon 1945 előtt nem volt speciális levéltáros-képzés, a leendő levéltárosok a középiskolai tanári pályára 22
