Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

dolgozott, de első volt a világon, aki az 1950-es évek végén acetátcellulóz-fólia helyett polietilén-fóliát alkalmazott a restaurálásnál. - Pecsétekről másolatot (pacskolatot) nem gipsszel készített, hanem az NSZK-ban már alkalmazott szilikon-kaucsukkal, amelynek segítségével műanyagból olyan színhű pecsétmásolatokat tudnak előállítani, amelyek megtévesztésig azonosak az eredetivel. - Az árvíz sújtotta Firenze közgyűjteményeinek a helyszínen nyújtott segítséget új könyves iratrestauráló műhely megszervezéséiben. Angolul, franciául, németül és olaszul folyékonyan beszélt, így a külföldi szakirodalom figyelemmel kísérése és nemzetközi kapcsolatok teremtése nem ütközött nála akadályokba. Legnagyobb szakmai sikerét az Archiv-, Bibliotheks- und Grafikrestaura-toren elnevezésű nemzetközi szakmai egyesületnek 1971-ben Bécsben és Budapesten rendezett konferenciáján aratta, ahol Európa számos országának restaurátorai az Országos Levéltárnak általa európai színvonalra emelt műhelyében ismerkedhettek meg - sajnálatos betegsége miatt távollétében - eredményeivel.

Legnagyobb érdeme talán az volt, hogy olyan restaurátorokat választott ki, akik nemcsak megvalósították elgondolásait, hanem a napi munka során azokat tovább finomították. Munkája elismeréséül 1965-ben a Munkaérdemrend bronz fokozatát kapta. 1970 végén vonult nyugalomba, de tovább dolgozott a múzeumi restaurálás területén. Az itt kifejtett kiemelkedő munkája elismeréseként 1987-ben a művelődési miniszter a Móra Ferenc-emlék- érmet adományozta neki. Mint az iratrestaurálás színes egyéniségű művésze olyan alapokat rakott le, amelyekre ma is lehet támaszkodni.

Borsa Iván LSZ, 1990.1. sz. 109-110. p.

Házi Jenő (1892-1986)

Két hónappal 94. születésnapja előtt - bármily paradox is ebben a korban ez a jelző - mégis váratlanul távozott közülünk a hajdani törvényhatósági főlevéltárnokok egyik jelentős személyisége, Házi Jenő. Az elmúlt évben a Levéltári Szemle hasábjain még évekre szóló terveiről nyilatkozott, s akik találkoztak vele tudják, hogy szavainak a mindennapi rendszeres alkotó munka jelentette a fedezetét. A sok évtizeden át így felépített és valójában be nem fejezett életművet szakította félbe a hirtelen halál.

A levéltáros nemzedékek soraiban már alig vannak olyanok, akik személyesen ismerték. Neve, munkássága mégis generációk számára jelképezte a magyar levéltárügy egy hajdan volt korszakát. Több mint három évtizeden át töltötte be Sopron város főlevéltárnoka tisztét és ez alatt az idő alatt, majd nyugdíjazása után is, egyeüen cél vezérelte: minél teljesebben közzétenni a város - és az ország - történetére vonatkozó felbecsülhetetlen értékű középkori dokumentumok tömegét. Csallóközi földműves családból született. Pozsonyban érettségizett, Budapesten folytatott történelmi és földrajzi stúdiumokat. Rövid időre megpróbálkozott a tanítással, de a világháború félbeszakította pályáját. Amikor súlyos sebesülések után hazatért a frontról, nem folytatta az alig megkezdett tanári hivatást. 1917-ben magyar történelemből doktorált, azután levéltárosi alapvizsgát tett. 1918 szeptemberében Csánki Dezső, az Országos Levéltár főigazgatójának ajánlására Sopron város főlevéltárnokává nevezték ki. E tisztében tette közzé 1921 és 1943 között 13 kötetben a város oklevéltárát, a magyar várostörténet egyik legjelentősebb forrásgyűjteményét. 1937-től részt vett a Soproni Szemle szerkesztésében, a következő évben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Választmányi tagja volt a Magyar Történelmi Társulatnak. A soproni oklevéltár

139