Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

esztétikai értékeikkel, amilyenre a regényírásban eddig még nem volt példa. Legnagyobb versenytársai gyakran egyoldalúaknak tetszenek mellette. Cervantes egyetlen művével utazik a halhatatlanságban, Balzac sohasem tudott kikeveredni korának és társadalmának gondjai-bajai közül. Dickensben a reformátor nyomta el a művészt, Tolsztojt egy rögeszme kerítette hatalmába, mikor művészete teljesen megérett volna, s még Dosztojevszkijnek sem sikerült realizálnia, igazi mélységeihez képest, megdöbbentő látomásait és sejtéseit. Thomas Mann korunk legművészibb írója volt, életműve mégis üvegházi tenyészetként hat Kodolányinak a nagy természettel versengő vegetációja mellett. Kodolányi műve kétségtelenül egyenetlen, s a klasszikus alkotásokrajellemző abszolút tökéletességet csak igen ritkán sikerült elérnie. Ahol azonban mégis elérte, vetélytárs nélkül áll. Művészetének jelképe lehetne egy olyan katedrális, melynek egyik tornya merészen az égbe tör, a másik azonban befejezetlen, csonka. Fájó csonkaság, de a kész torony diadalmas szépsége bizonyítja, mi lakott az alkotóban, s mire volt képes, mikor hatalmas terveit meg is tudta valósítani. Fejtegetéseink végére érkeztünk. A legmagasabb mértéket alkalmaztuk, mert nem tehettünk másként, s ezzel tartoztunk az írónak is, ki életében mindig a legmagasabbra tört, s ezáltal maga választott mértéket magának. Életműve zárt és egységes, mint kévéseké. Ha egyetlen szóval akarnánk jellemezni őt és munkáit, ezt a szót választanánk: egység. Művész ritkán forrt annyira össze művészetével, mint ő. Akár könyveire, akár az emberre tekintünk, ezt látjuk. Még teste is a lélek győzelmét hirdeti, dacosan, kihívón, önérzetesen. Ez a test, mintha megcsigázták volna, aránytalan, hajlott, az acél hajlik meg így, teherbírása végső fokán. Arca híven tükrözi az elmúlt ötvenhét esztendő minden megpróbáltatását. Megtalálhatjuk rajta a szenvedés, a gőg, a megbántottság, a düh, a hatalomvágy, a keserűség, a félelem, a makacsság és bizakodás diszharmonikus vonásait. Természetesen az ő tekintete is, mint minden emberi arc, csak a halál hieratikus merevségében kapja meg végső, királyi ábrázatát. Bizonyára a halálnak ezt a megszentelő fenségét, ezt a szakrális merevségét, a mindentudás, a beavatottság jelképét öltötték magukra régi korokban királyok és papok szertartásaik közben - ahogy egykorú festményeken, szobrokon, domborműveken láthatjuk. Ez az arc azonban még csupa elevenség: szeméből, ebből a két mágikus lámpából, lélek sugárzik felénk, hogy bizonyosságot tegyen teremtő nyugtalanságáról, démonikus akaratáról és csodákat szülő mélységeiről. Pécs, 1956. január. 4^ 142