Császár István - Soós Viktor Attila: Magyar Tarzícius. Brenner János élete és vértanúsága 1931-1957 (Szombathely, 2003)

A nyomozás

az anyósommal már éppen nyugovóra tértünk, elég elkeseredett állapotban voltunk, amikor csengettek. Megint két rendőr állt az ajtó előtt. „Öltözzön fel, mert velünk kell jönnie a rendőrségre!” - mondták.

Nagyon mérges és ideges lettem, hogy mindig mindent éjjel, a sötétben tesznek. Felháborodva mondtam nekik: „Sehova sem megyek, ha kíváncsiak, akkor jöjjenek be, mindenre válaszolok, de én nem megyek. Nappal nagyon szívesen, de én éjszaka nem megyek sehova.” Anyósom is közbe szólt: „Nem engedem el egyedül. Ha kell, én is vele megyek.”

Mint kiderült, csupán azért kellett éjjel a rendőrségre mennem, hogy közöljék velem, másnap reggel nyolckor a szentgotthárdi rendőrkapitányságon kell jelentkeznem. „Nem tudok reggel nyolcra odaérni, mert a vonat háromnegyed kilenckor ér be” - feleltem.

Ezt hallva elkezdtek velem üvölteni, hogy ez kifogás akar lenni. Én nagyon nyugodt voltam, a jó Isten akkor nagynagy erőt adott nekem. Soha nem éreztem magamhoz annyira közel, mint akkor.

Megkérdeztem a rendőrtől: „Van-e menetrendje? Mert ha igen, akkor nézze meg, ha pedig nincs, akkor itt a vasútállomás, menjen át, és kérdezze meg.” Elment, és amikor visszajött, igazat adott nekem.

Fogta a telefont és hívta Szentgotthárdot, hogy nem tudok odaérni, csak háromnegyed kilenckor. Ők ezt mondták: „Akkor szálljon le Körmenden, és oda küldünk érte egy autót, mert reggel nyolcra ide kell érnie.”

Másnap reggel leszálltam Körmenden, ahol várt a forgalmista, nagyon aranyos és rendes volt. Autó azonban nem jött értem. A kilences vonat is elment, de én nem szálltam fel. Talán elfelejtettek? A következő vonattal azonban elmentem Szentgotthárdra, kíváncsi voltam, mit akarnak.

Édesapámnak az egyik rendőr elmondta, hogy engem Gotthárdra hoznak, és minden vonatnál várt. Akkor is ott volt, amikor megérkeztem, nagyon sírt, és azt mondta:

97