Püspöki körlevelek 1944 (Szombathely, 1945)
1 Krisztussal menekülésben * XIV. Krisztusban Kedves Híveim! Az isteni jó Pásztor aggódó és segítő szeretetével keresem Szent Márton egyházmegyéi ébeii azokat a katolikus testvéreket, akik a háború pusztításai miatt vérző szívvel voltak kénytelenek otthonukat elhagyni és a nyugati végeken élő testvéreiknél menedéket keresni. Keresem őket, hogy bátorító és vigasztaló szavakkal ébren tartsam lelkűkben az isteni reményt, hogy erőt adjak a meneküléssel járó szenvedések és nehézségek türelmes viselésére és vigasztalást az isteni Gondviselésbe vetett hit megerősítésével. Kedves jó Híveim, akik Szent Márton egyházmegyéjében találtok oltalmat és hajlékot, az én lelki gondozásom hatáskörébe kerültetek! Ezért kereslek fel benneteket, hogy az apostol isteni küldetésével úgy erősítsem meg lel - keteket, ahogy valamikor Szent Péter és Szent Pál, meg a többi apostolok vigasztalták és erősítették a szenvedések között élő első keresztényeket. Szent és súlyos lelki kötelességem az isteni igének világával és vigaszával segítségetekre jönni. Nagyon átértem azt a veszteséget, ami minden menekülő testvéremet ért. Lelkemben lemérem a kereszt súlyát, amelyet a menekülés és az otthon elhagyása miatt nehezedik vállaitokra. Az elhagyott otthon, ahol születtetek, mindennapi kenyeret kerestétek, ahová verejtékes munkátok gyümölcsei és őseitek virágos sírhalmai kötnek, oly messzire esik tőletek, A legfájdalmasabb az, hogy ellenség van azon a földön és ki tudja, hogy a háború vihara mint pusztítja el régi otthonotokat. Szeretett Híveim! Minden veszteség és szenvedés ellenére is élő hittel, bizakodó reménységgel fogom meg kezeteket és emelem leíketeket az ég felé: „Sursum corda!“ Fel a szívekkel Testvérek, fel a lélekkel Isten felé! A jó Istenben mindig megtaláljuk az otthont, még akkor is, ha szamkivetésbe kerülünk. Azért csüggedés, kislelkűség, keserű kétségbeesés helyett biza’ommal fogjuk meg a gondviselő Isten kezét és ezt a kezet erősen szorítva bizakodóan álljunk a viharban, amíg az elrohan felettünk és ki nem derül a napsugaras ég. Reménységet ébresztgető szavaimat nem egyszerű emberi vigasztalás mondatja velem. Isteni kinyilatkoztatásra, krisztusi példára támaszkodom, amikor erősíteni akarom bennetek a reménységet és a hitet, hogy nincs minden veszve, újra fogjuk kezdeni az építő munkát és újra édes otthonra fogtok találni. Vigasztaló küldetésemben az isteni kinyilatkoztatásra támaszkodom. Testvéreim! Nagyon átérzem szenvedésteket, de mégis azt mondom, hogy nem vagytok magatokra hagyatottan szenvedéslekkel, mert a menekülés útját végigjárta előttetek Valaki, aki életének minden percével és tettével a mi életünk szenvedéseit akarta megszentelni és örök értékké tenni. Az Ür Jézus már előbb végig járta a menekülés útját és szenvedésteljes számkivetésével kegyelmet szerzett nekünk, hogy ebben a megpróbáltatásban ne legyünk reményvesztettek, hanem bízzunk abban, aki mindent azoknak a javára fordít, akik Őt szeretik. (Rom, 8. 28.) Emlékeztek még szent Máté evangéliumának II. fejezetére (13—23), ahol egyszerű szavakkal és mégis megrázóan írja le, hogyan kell a szent családnak menekülnie halálra kereső gyilkosai elől vadidegen földre? Karácsony éjszakájának minden boldogsága még ott remegett Szűz Mária szeplőtelen anyai Szívében. A hűséges pásztorok szeretettel vették körül a csodálatos Gyermeket, fel-felkeresték ajándékaikkal, elhalmozták szeretetükkel, körülrajongták azt a boldog otthont, amelynek központjában a kicsi Jézus állt. A napkeleti bölcsek imádása még nagyobb hittel és boldogsággal töltötte el a Szűzanya lelkét. A betlehemi barlang hideg istállójából már meleg otthonba költözhet az isteni Gyermek. Nem is volt idegen, hiszen Dávid városában voltak, az ősi otthonban. A munka ment, a mindennapi kenyér megvolt. A Gyermek növekedett és betöltötte a kis betlehemi szobácskát jelenlétének boldogságával. A Gyermek isteni küldetésében bízó Szűz
