Hornyák Balázs: Füstös múltunk. A dohányzás és a hazai dohánygyártás története a kezdetektől 1945-ig (Budapest, 2019)
Dohánygyárak
40 DOHÁNYGYÁRAK 1890-ben bővítették a gyárat, ekkor épült fel a Magyar utcára néző, kétszer égetett sárga téglával burkolt emeletes épület. A Magyar Statisztikai Évkönyv szerint 1897-ben 95 férfi a műhelyekben, 1012 nő a gyártási részlegen dolgozott, azaz a teljes munkáslétszám 1107 fő volt. Az első világháború után a Román Királyság vette át az üzemet. 1929-ben került sor a következő, kisebb fejlesztésre, ekkor a gyár az országos termelés 13%-át adta. 1960-ban az üzemet bezárták, felszerelését áttelepítették a temesvári gyárhoz, az épületet pedig megkapta a Soméiul kötöttárugyár. 1969-től ez lett a nagy Textilipari Kombinát központi telepe, amely magába foglalta a másik két hasonló profilú gyárat, a Flacarát (Fáklya) és a Románia Muncitoare-t (Dolgozó Románia). 2007-ben a komplexum Malomárok és Magyar utca közötti épületeit lebontották, utat engedve egy pláza megépítésének. POZSONY 1851—-Щ1— ma: Radlinského ulica 47-51, Bratislava, Szlovákia кг állami monopólium 1851-es bevezetése előtt számtalan kis szivarmanufaktúra működött mindenfelé, így Pozsony mellett Nyitrán és Nagyszombaton is. Az iparosok céhekbe szerveződtek, tevékenységüket csak külön engedély alapján gyakorolhatták. Aki gyártási jogot nyert, annak be is kellett lépnie a céhbe. Pozsony 1799 óta már tizenöt ilyen engedélyt adott ki, melyeket 1810-ben újabb öt követett. így az egyedáruság bevezetéséig húsz nyilvántartott dohánygyáros működött a városban. Üzemenként 3—8 segédmunkás évente 50-100 mázsa dohányt dolgozott fel burnótnak, pipadohánynak vagy szivarnak. A nyitrai és nagyszombati üzemek ezeknél kisebbek voltak. Az osztrák kincstári egyedáruság 1851 végéig összesen hat állami gyárat állított fel, ekkor jött létre a pozsonyi is. A kincstár a Lamacs (akkor németül Blumenau) külvárosban Régen Ignácz papírgyáros addig malátaszárítóként használt házát vette meg 28 000 forintért. 1861-ben bővítették a hozzá kapcsolódó nagy tárházzal. Az utcára néző, száz méter hosszú, egyszintes épület magába foglalta a gyártási csarnokot, egy áruraktárat és az irodákat is. A gyár ötszáz körüli munkáslétszámmal kezdte meg a termelést, és eleinte csak szivarkészítéssel foglalkozott, évente 26 milliót gyártottak. 1873-ban már 1200 munkást foglalkoztattak, és a termelés tovább nőtt. Ez ismét bővítéseket tett szükségessé, így 1887-ben elkészült az emeletes kezelési és a telepet két udvarra osztó kétemeletes gyártási épület. 1895-ben 900 fő munkaerővel már évente 44 millió szivart és 31 millió csomag Magyar pipadohányt készítettek, amelynek értéke 5-6 millió korona volt. A férfi munkások napi bére 2,20-3,20, a nőké 1,30-2,30 korona. Már a kezdetekben megalakult az üzemen belül a betegsegélyező pénztár. A Népszava 1887. szeptember 18-i cikke számtalan, a gyárban történt szörnyűségről tudósít. Bevett szokás volt ugyanis, hogy a vezetőség a legapróbb dologért is büntetést szabott ki a munkásnőkre. Például Adametz Emil tisztviselő egy álló óráig térdeltetett egy asszonyt. Hiába is mentek panaszra az igazgatósághoz, mert ott nem csak hogy tudtak az efféle dolgokról, de ráadásul a felügyelőkkel értettek egyet, a panaszkodót pedig vagy meg sem hallgatták, vagy elbocsájtással fenyegették. Ahogy az erzsébetvárosi dohánygyárban is történt pár évvel korábban, a munkásoknak Pozsonyban is rossz minőségű dohányból kellett szép szivart készíteniük. Ha ez nem sikerült, levontak a bérükből. Aki a munkaidő kezdete előtt lefolytatott névsorolvasás pillanatában nem volt jelen, azt aznap be sem engedték a gyárba. A helyzet odáig fajult, hogy egy újabb igazságtalan elbocsájtás után a munkásnők összefogtak és megtámadták a tisztviselőket, akik közül a Merx nevezetű az ablakon át elmenekült, de Adametz Emil a kezük közé került, így könyörtelenül őt is térdelésre kényszerítették. Záporozó kérdéseikre, hogy tetszik-e
