Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1976 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1976)

Gadanecz Béláné: A vendéglátóipari dolgozók szakszervezeti mozgalmának sajátosságai

látóipari mozgalom vezetőinek baráti kapcsolatairól keveset tudok. Weltner Jakab említi memoárjában — Bokányi Dezsőre, Landler Jenőre és Hamburger Jenőre emlékezve — a szállodai és éttermi dolgozók ismert vezetőjét, Ladányi Kálmánt, mint közös barátjukat, akinek lakásán sok éjszakát töltöttek a mozgalom jövőjét tervezgetve. Gárdos Mariska emlékezetesen írta le, hogyan köszöntötte őt törzskávéházában, a Király Kávéházban — tiltakozása ellenére — minden alkalommal 36. Rácz Laci, a szocialistákkal szimpatizáló „cigánykirály": tust húzatott, s harsányan kiáltotta: „Itt a költőkirály!" A tus után a zenészek a Marseillaise-t játszották. Általánosságban megállapítható, hogy ha a korabeli íróknak, szociáldemokrata vezetőknek jó kapcsolatuk volt a felszolgálókkal és a többi kávéházi dolgozóval, akkor ez a századelőn — a szervezettség mértékét figyelembe véve — szervezett munkásokkal való kapcsolatot jelentett. Buchinger emlékirata szerint a Nagykörút és a Wesselényi u. sarkán levő Angol Kávéházban volt egy időben Garami, Weltner, Szabó Ervin, s — a Stanoj és a Continentál után — az ő törzsasztala is. A szociáldemokrata vezetők látogatása révén annyira ismertté vált a kávéház, hogy egy tüntetés alkalmával berontottak a rendőrök és kardlapozni kezdtek, abban a hiszemben, hogy akik ott ülnek, valamennyien szocialisták. 1909-ben a szociáldemokrata vezetők búcsút mondtak törzshelyüknek és átvonultak a Meteorba (a mai Lenin krt. 6.). A változás feltételezésem szerint azzal függött össze, hogy az Angol tulajdonosa a szakszervezeti közvetítéssel szemben az ipartársulati közvetítőt vette igénybe, s ezért sztrájkra és bojkottra került sor. A közeli Meteor tulajdonosa viszont egyike volt azoknak, akik a munkáltató szövetséggel szembefordulva egyéni szerződést kötöttek a szakszervezettel. A vendéglátóipari munkásmozgalom hagyományai közkinccsé csak akkor válhatnak, ha az ipartörténet egy sajátos műfajában összeötvöződnek az irodalom- és kultúrtörténészek által feltárt ismeretek a szakszervezettörténet, s a helytörténet által kínált ismeretekkel. Csak így alakulhat ki pl. a Newyork Kávéház történetéről az az összkép, amelynek hőse nemcsak Reisz Gyula, az írókat hitelekkel támogató „irodalmi főúr", vagy Móric, Szép Ernő szivaros gyereke, hősei a Kassák által megörökített költők, akik abból éltek, hogy a tálcákról leemelték a pincérek borravalóit, hanem azok a pincérek is, akik 1906ban a kizárt ácsmunkásokat támogatták borravaló-filléreikkel, s azok a kávéházi munkások is, akiknek 1919 március első felében sztrájktanyájuk volt a világ legpazarabb kávéháza. 328.