Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XIII) 2005 (Budapest, 2005)

Hegyi Ibolya: Szövött történetek

Marosi Ernő A román kor művészete című könyvében a Verduni Miklós örvösművein jelentkező törekvések és a Nagy Károly-szónyeg miniatúrákra emlékeztető kompozíciója közötti öszszefüggésekre hívja fel a figyelmet, melyek oka Marosi szerint az, hogy a kora középkori művészet még nem ismerte a műfaji tagolást. A funkciók egybefolytak, a művészet egységes egész, s az alkotások között csak technikai különbségek vannak. „E nézőpontból válnak érthetővé a különböző művészeti ágak közötti szoros kölcsönhatások: miniatűr a hat falfestményre, ötvöstárgyak és elefántcsontok készítik elő a monumentális plasztika stílusát."

1 A középkori kárpitok megértéséhez azonban a Nagy Károly-szónyegen a filozófusok alakjaiban jelentkező klasszikus hagyomány ismerete is nélkülözhetetlen, annak ellenére, hogy e hagyományt a kereszténység pogánynak tartotta, és sok emlék valóban meg is semmisült. Az antik mitológiai szereplőket a középkorban azonban természeti erők és erkölcsi értékek megszemélyesítőjeként allegorikusán, vag}' középkori kifejezéssel: „moralizálva" láthatjuk viszont. E szereplőket a keresztény hithez is hozzákapcsolták, s ezért Pyramust és Herkulest Krisztusként, Atlaszt evangélistaként, Thisbét az emberi lélekként, az oroszlánt a Gonoszként értelmezték, míg például Saturnus a papok jó és rossz magatartását jelenítette meg. Ebbe a típusba sorolható a Moralizáló Ovidius is, melyet egy francia teológus, Petrus Berchorius írt, valamint a klasszikus ókor legfontosabb, tovább hagyományozott mondakörének, a trójai mondakörnek - a kárpitművészetben is többszörösen megörökített - középkori feldolgozása is, amely Benoit de Sainte-Maure nevéhez fűződik. Erwin Panofsky A jelentés a vizuális művészetekben című művében kifejtett magyarázata szerint e jelenség oka az, hogy a középkor számára a klasszikus ókor egyszerre volt túl közeli és távoli ahhoz, hogy történeti távlatból láthassa. A klasszikus ókor ezért a középkorban egyrészt távoli, mesés világként (ilyen mesés világot tár elénk például az antikvitásból a középkori mondakörbe emelt egyszarvú-legendakor), másrészt a tudás, az ősi intézmények végső forrásaként jelenik meg. „Könnyen beláthatjuk, hogy egy olyan korszak, amelyik nem tudta és nem is akarta tudomásul venni, hogy a klasszikus témák és a klasszikus motívumok strukturálisan összetartoznak, alkalmasint nem. is törekedett az egységük megőrzésére. Mihelyt a középkor létrehozta saját civilizációs formáit, és saját módszereit is megtalálta a művészi kifejezésre, lehetetlenné vált számára, hogy olyan jelenségeket élvezzen, vagy akár csak megértsen, amelyekben nem volt semmi közös a korabeli jelenségekkel. Az érett középkorban a néző akkor tudta értékelni a klasszikus stílusú szép női alakot, ha úgy állították elé, mint Szűz Máriát, és Thisbét is csak akkor tudta értékelni, ha úgy mutatták be, mint egy gótikus sírkövön üldögélő 13. századbeli lányt. A klasszikus formájú Vénusz vagyjuno viszont utálatos és pogány bálvány lett volna a számára, a klasszikus ruházatba öltöztetett és klasszikus síremléken üldögélő Thisbét pedig archeológiai rekonstrukciónak nézte volna. "

2 Három elbeszélő stílus A középkorban a kárpitok tervezői általában irodalmi forrásokra - szövegekre, legendákra, mítoszokra, krónikákra, regényekre és drámákra - támaszkodtak, és e különböző szövegekből készítették el vizuális elbeszéléseiket, ikonográfiái reprezentációikat. A New York-i Metropolitan Museum of Art 2002-ben kárpitkiállítást rendezett Kárpitok a reneszánszban címmel. E kiállításhoz kapcsolódóan Tina Kane - a múzeum textilosztályának és a Vassar College reneszánsz tanszékének munkatársa - 2002 őszén Nancy Willard középkoriirodalom-történésszel együtt közös kutatást vezetett, melynek célja a falikárpitok és a hozzájuk tartozó jelentések osztályozása volt, vagyis az, hogy a tervezők hogyan jelenítették meg, hogyan rendezték el az ikonográfiái programokat a falikárpitokon.

3