Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - FRIED ISTVÁN: Színjáték, dramaturgia, kortárs dráma — és a Bánk bán

szi teljesítményei révén oda értette). De természetesen még az 1830-as évek színjátszása sem volt mentes a Jókai leírta elemektől, az ún. síró-éneklő iskola gesztustára nemigen különbözik a Bánk bán színi utasításaitól, melyek közül jónéhány dramaturgiailag derekasan meghúzva, bár nem a végső konzekvenciákat levonó módon még a második kidolgozásban is bennemaradt. Mielőtt ezt igazolnánk, előlegezzük végkövetkeztetésünket, amelyet Katona József dilemmájának nevezhetnők. Katona az első kidolgozás készítésekor nem annyira az Erdélyi Muzéum pályázatának lehetőségét (azt is!), hanem a színpadi előadást tartotta szem előtt. Legalábbis erre utalhat több idézete saját korábbi fordításaiból-átdolgozásaiból, az ott mellékesen elejtett történések középpontba állítása, a dialógusokba belehallgatott, sejtetett mozzanatok előtérbe helyezése. És ezt a magasabb igényről tanúskodó vállalkozást szembesítette Katona az éppen működő magyar társulat állományával, előadási stílusával: a színi utasítások az eljátszhatást tették lehetővé, összhangban más színművek színi utasításaiban megtalálható „rendezői" eszközökkel. Bárány Boldizsár szigorú elemzése (meg talán a maga bölcseleti-irodalmi elmélyülése, amelyről mindenekelőtt a versek tanúskodnak) arra késztette, hogy lovagdrámáját, vitézi és érzékenyjátékát az irodalmiság felé tolja el. Az általa aligha ismert és Kölcsey meg Kazinczy képviselte elitszínház

5 követelménye a második kidolgozás folyamatában formálódott, tehát egy nem előadásra szánt színmű lehetősége éppen úgy ott munkált (s ez mindenekelőtt a nyelvi megoldások finomítása, a differenciáltabb nyelvhasználat érvényesítése során érzékelhető, továbbá a színi utasítások erős megkurtítása is erre lenne adalék), mint egy alig elképzelhető ideális színielőadásé. Csakhogy Katona Józsefet színészi-közreműködői gyakorlata, meg talán a korszak legtudatosabb színészének, Benke Józsefnek példája arra ösztönözte, hogy színműformálását az 1810-es évek társulatai számára is lehetővé tegye, azaz a kifejezetten irodalmi szándék miatt ne forduljon teljesen szembe a színészi-színházi gyakorlattal. Őrizzen meg valamit az első kidolgozás sugallta lovagdrámai vagy érzékenyjátéki elemekből. És csupán mellékesen jegyzem meg, hogy Goethe lovagdrámája, a Götz von Berlichingen vagy Schillernek inkább az 1790-es évek Magyarországában erőteljesen viszhangzó Haramiák']^ egyszerre számított az irodalmilag érzékeny körök olvasmányának (a Sturm und Drangból eredeztethető „túlzásokat" a szerzők későbbi munkáinak élménye enyhítette) és az irodalmilag kevésbé igényes publikum szívesen megtekintett lovagdrámájának. Lényegében ezt mondhatjuk el Lessing Emilia GalottijàrOl, amelyet a legszívesebben Kazinczy Ferenc képzelt volna el magyar színpadra, bár egy bécsi Hamletelőadásban tapasztalhatta, hogy az irodalmi és a színpadi hatás még remekművek esetében sem esik feltétlenül egybe. Az Emilia Galottinak „római" tárgya és a Jókaitól leírt negatív Bánk-értelmezéshez hasonló előadás lehetősége ott rejlett a magyar Lessing-előadások sugallataiban, az irodalmi hőssé stilizálódó Benke József alakítása kivált a többiek átlagprodukciójából, mint erről Déryné is beszámol.

6 Katona a sokat fordító, a színpadot jól ismerő, a lehetőségekkel számoló alkotóként irodalmi stúdiumai nyomán mind közelebb került ahhoz az igényhez, amelynek az 1810es évek magyar színtársulatai semmiképpen sem tudtak megfelelni. Mégsem úgy tudatosult benne a sematizálódott színmű-típusoktól való eltávolodás szándéka, hogy ne próbált volna kísérletet tenni színmű és színi előadás talán megvalósítható egymásra találására. Jókai nagyon pontosan tudta, és kiválóan jelenítette meg azt, hogy amikor regényhőse, a Katonára és Kisfaludy Károlyra egyként emlékeztető Jenőy Kálmán felolvassa Bányaváryéknak (Udvarhelyinek?) a nemzeti tragédiát, az — ábrázolásában — a magyar dráma-