Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Gerold László (Újvidék): Miért és hogyan? Poétikai szempontok a színjátékelemzésben

Gerold László (Újvidék): Miért és hogyan? Poétikai szempontok a színjátékelemzésben Annak, aki poétikai szempontok szerint kívánja elemezni a színjátékot, rá kell döbbennie, hogy a poétikának — mint a műalkotásokkal kapcsolatos elméleti kérdéseket tárgyaló tudománynak — ez az ága szinte nem létezik, kivált ahogy a divatos jel tudomány értelmezi, legalábbis nem olyan szinten, s olyan kidolgozott módszerrel, alkalmazott gazdag eszköztárral, ami a próza és a költészet poétikáját jellemzi. Még a drámának — a színjáték egyik irodalmi alkotóelemének — az esetében sem tapasztalható a másik két irodalmi műnem vonatkozásában létező gazdag, változatos poétikai elemzésgyakorlat, aktivitás, jóllehet lényegesen több dráma-, mint színjátékelemzésről tudunk. Miért kell és hogyan lehet ezen az áldatlan helyzeten változtatni? Erre a két kérdésre keresem a választ. Az okok után kérdező miértre magyarázatul két mozzanat kínálkozik. Az első az lehet, hogy az esztétikával és poétikával foglalkozók között még mindig erősen tartja magát az a felfogás, amely szerint a színjátszás nem önálló alkotóművészet, hanem csak közvetítő mesterség, interpretálás, s így szükségtelen is külön színjátékpoétikai rendszer kialakítása. Ezzel a téveszmével itt most nem keU foglalkozni, nem ez a feladatunk, szükséges azonban megjegyezni, hogy Arisztotelésztől errefelé, Hegelen át — aki szerint a dráma „a színpadon elevenedik meg teljes egészében" — az esztéták sem mulasztották el megemlíteni a színjátszás összetettségét, ami sajátos jellegét adja, jelenti. A másik ok, amiért nehezen formálódik a színjáték poétikája, éppen az összetettség lehet, az, hogy különféle tényezők összessége, ami a színjáték komplexitásának is a bizonyítéka. (Ezt próbálja a magyar szakterminológia színjáték-egész kifejezéssel érzékeltetni.) Sajátos, hogy a komplexitás csak az elmélet vonatkozásában okoz gondot, a tudomány másik ágának, a történetnek a vonatkozásában viszont éppen a sokrétűség teszi lehetővé a színjáték történetének megírását, újszerű művelését. Arra az immár igazolást nyert módszerre gondolok, amely szerint egy-egy korszak, stílus, működési periódus, színház, társulat története megírható, ha a művet (ami nem a dráma, hanem ennek előadásra készített változata, az ún. rendezőpéldány), a mű színpadi megvalósítását (rendezés, színészi játék — összes elemével —, vizuális és auditív tényezők), beleértve az összes számba vehető körülményt és a befogadó közeget (közönség, kritika) együttesen, vagy a tényezők nagy részét vesszük figyelembe. És ez a módszer teljesen igazolja a színjátéktörténetnek mint olyannak a létjogosultságát, lehetővé teszi eddig nem tapasztalt kibontakozását. Ugyanakkor jogosan merül fel a kérdés, miért hátráltató a színjáték összetettsége, sokrétűsége a poétika, az elmélet rendszerének kialakításában. Azt hiszem, a válasz fölöttébb egyszerű: éppen a bonyolultság következtében. Mert a sok összetevő közötti viszonyrendszer kiépítése, ha nem is lehetetlen, de lényegesen nehezebb — már a tényezők jellegbeli különbözősége folytán is —, mint a költészet vagy a próza esetében, amikor is elegendő három tényező: az író, a mű és az olvasó, ahogy a 20. századi magyar irodalomtudomány egyik legjelentősebb egyénisége Horváth János fogalmazta meg, miszerint