Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

végén is az epikus színház elvont tételeit akarja alkalmazni az e kereteket jócskán kinövő darabjaiban. A brechti színház vívmányaiért vívott küzdelmet Major Tamás tanítványai folytatták. Időközben felnőtt már egy rendezőgeneráció (Iglódi István, Csiszár Imre, Babarczy László és Ascher Tamás), amelyik Brechtet igazán érti, s voltak már színházak (Kaposvár, Szolnok, Miskolc), amelyek tudtak Brechtet adekvátan játszani. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy Babarczy a színházújító törekvések egyik vezető egyénisége, 12 év alatt hat különböző Brecht-drámát rendezett meg.

1

1 S még fontosabb, hogy a brechti színháztól tanult elidegenítő játékmód, a gesztus-nyelv és a hangsúlyosan intellektuális megközelítés más szerzők műveinek megrendezésekor is megtermékenyítően hatott. így pl. Horváth drámáinak színpadraállításakor is. Ödön von Horváth Azt lehetne feltételezni, hogy Horváthot könnyebb Magyarországon játszani, hiszen az ő írói világa közelebb áll a magyar polgári drámához (Szép Ernő, Csáth Géza, Bródy Sándor és Szomory Dezső), mint Brechté; ún. 1 Volksstück'-jei a Magyarországon is ismert bécsi tradícióra (Nestroy, Raimund) épülnek, s a Horváth-darabok kispolgári milliője nálunk is széles nézőrétegek otthonos világa. Azonban éppen itt van a Horváthrendezések arkhimédészi pontja. Ha ugyanis a Horváth-darabok előadásakor nem találják meg a megfelelő ironikus játékstílust, ha nem elég "keményen" játsszák Horváthot, akkor a darabok az írói intenció ellentétébe fordulnak, elmarad a kispolgári illúzióvilág, a hamis tudat leleplezése, s a nézőben marad a kedélyes, régi szép idők iránti nosztalgia. Ennek a veszélye a magyar színpadokon a színészek hagyományos beleélő játékmódja és az "átlagközönség" elvárása (a színháztól kikapcsolódást, szórakoztatást, valami kellemeset várni) miatt igen nagy. Ezt a jelenséget leginkább ugyanazon művek különböző rendezésének összevetésével lehet elemezni. A vizsgált 232