Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

I. A görög tragédia és az abszurd színház

költői hatásának és a kibírhatatlan jajgatásoknak. Az effektus messze van attól, amit el lehet várni egy Matthew Arnold, Nietzscheavagy Bradley olvasása után.”

8. Ld.: J. C. Kamerbeek, The Plays of Sophocles. Első rész: Commentares. The Ayax.Leiden, 1963.20.:„A szöveg és aszínpadkép emlékeztet az Ichneutai Kórus ának szatirikus vonásaira”. Nyilvánvaló Kamerbeek itt nem a stílus és ahangvétel hasonlóságáról beszél, hanem acselekményrőlésaszínhelyről.

9. Antonin Artaud: A könyörtelen színház. (A Színház és Hasonmása.) Bp., 1985. Fordította BetlenJános.

10. Egy a nagyon kevés az utalások közül arra vonatkozóan, hogy az Aiaszl előadták az ókorban, Lukianosztól származik. Az előadás folyamatában, amely valószínűleg inkább balett volt vagy pantomim, mintsem beszélt vagy énekelt szöveg, a színész igazi őrületbe kergette magát. „Aiasz szerepét abban a jelenetben alakította, amikor az vereségének következményeként őrületbe esik. Annyira eltúlozta a dolgot, hogy az a benyomásunk támadt, hogy nem is az őrültet játssza, hanem maga is őrületbe kergeti magát. Az egyik színésznek, aki vascipőjével a ritmust diktálta-kopogta, széttépte aruháját, egy másiknak még azok közül, akik a zenei aláfestést fuvolázták, kiragadta a kezéből ahangszert, és ezzel olyan erősen fejbe vágta a mellette álló Odiisszeuszt - aki közben büszkélkedett győzelmeivel hogy ha nem védte volna meg a puha bársony sapka (...) Odüsszeusz, szegénykém, halálát lelte volna a megőrült táncos kezétől. A nézők Aiasszal együtt maguk is őrületbe estek: elkezdtek ugrándozni, kiabálni, letépni magukról ámhát (...) Azok a felvilágosultabbak, akik pontosan tudták, hogy nem Aiasz tettei voltak ezek, hanem a megőrült színészé, szégyenkeztek emiatt, azonban annyi bátorság nem volt bennük, hogy hallgatással fejezzék ki elégedetlenségüket, inkább tapssal igyekeztek eltussolni atáncos eszeveszettségét”. (De saltatione 83, Táncról, I. köt, Bp., 1974.762.). Lukianoszúgy tűnik, nem volthíveatánc és pantomim túlzott expreszszivitásának;jellemzőazamegjegyzése, hogy akortárs tragikus előadásokban a táncosok „a férfias jellemről valló dolgokatvaddáésállatíassáformálják” (id. mű).

11. Frye, id. mű, 8.: „(...) mivelhogy ő ember, ahalál az ő (Szarpédón) élete, s az életben nincs semmi, ami nem acsata tere lenne”.

12. Ld.: Erec Robertson Dodds, The Greeks and the Irrational Berkeley, 1951.136-139. V.Ö.: Eric AMmdock, Preface to Plato. New York, 1967., valamint Walter Kaufmann, id. mű, 150.

13. Kaufmann, id. mű, 145.: „A Nyugati világ végtelen mezőin manapság már senki sem láthat keselyűket; a halál, a fertőzés és az öregség el vannak takarva. Kalkuttában a keselyűk még mindig ott vannak aszemünk előtt, lesben ülnek a fákon, az utcán vadásznak ahullákra, aszenvedőkre, betegekre és a bomladozó testekre. Csak Homérosznál - akinél a halál mindig jelen van a tudatban - adatik meg a keselyűknek Athéné és Apollón tapasztalata, hiszen a fák tetején fészkelődve gyönyörködhetnek atengemyi hajfürt, sisakok és dárdák látványában. Ebben a látványban sem ahalál nem veszítette el fullánkját, sem az élet szépségét; a keselyűk nem ejtenek csorbát ezen a világon”. A „The New York Times” 1970. június 20-ai számában ezt olvastam a kambodzsai hadszínterekről: „Legyek, amelyek a szétterült barakkok alatt rajzanak, úgy tűnik ellenőrzésük alá vették a

106