Kelemen Imola (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 8. (Csíkszereda, 2012)
Történelem - Bicsok Zoltán: Egy tiszavirág életű próbálkozás: a Csíksomlyói Zeneintézet (1846–1848) (Forrásközlés)
EGY TISZAVIRÁG-ÉLETŰ PRÓBÁLKOZÁS: A CSÍKSOMLYÓI ZENEINTÉZET (1846-1848) (FORRÁSKÖZLÉS) Bicsok Zoltán A felvilágosult abszolutizmus központosító és németesítő évtizedei, majd a ferenci reakció merev konzervativizmusa után az 1840-es évek erdélyi iskolaügye számos kihívással küszködött, erre a kor haladó közszereplői, politikusok, gondolkodók, nevelési szakemberek egyaránt felhívták a figyelmet a különböző fórumokon, országgyűlési felszólalásokban, tanügyi bizottságok és egyházmegyei tanácskozások munkálatain, vármegyei vagy széki közgyűléseken, szakpolitikai vagy irodalmi munkák lapjain. Egy megmerevedett és idejétmúlt tanügyi rendszer elavult tartalmakat túlhaladott módszerekkel tanító iskolái kellett volna az ifjúságot „hasznos polgárrá és hű hazafivá” neveljék. A tantervek a klasszikus latin műveltség anyagára épültek, de az átadott grammatikai és retorikai ismeretek legfennebb a megyegyűlések jövendőbeli résztvevői, a helyi értelmiséget adó tisztviselőkar és az eljövendő lelkipásztorok latinos látszatműveltségét alapozták meg, az igazi klasszikus műveltséghez nem sok közük volt, ugyanakkor használható tudást is csak vajmi keveset adtak. Az oktatást a leckék tollbamondása, a regulák és „szükség feletti s elfelejtendő” ismeretek bemagoltatása jelentette - a gyermek számára „gondolni, eszmélni sem út nincs mutatva, sem idő engedve”, így az „sokat tud, keveset ért”} A módszerek elavultsága és a tananyag túlhaladottsága mellett a magyar iskolaügy legérzékenyebb kérdése az oktatási nyelv problémája volt. Gr. Széchenyi István 1834-ben írt, de sokáig kéziratos Hunnia című munkájában így látta a helyzetet: „Más nemzetek az időszükségihez és élethez szabják nevelésüket, míg a szegény Magyar még mindig a konyhadeákban botorkál - minek még szagát sem szereti többé a practicusabb jelenkor - és húsz évi tanulása után, habár mindig első eminens volt is, semmi valódi hasznost nem tud, ami egyébiránt csak akkor látszik legjobban, ha a törvényi tekervények és országlási szövevények hazájának határin túllép. Az 1840-es évek derekára a tanügyi rendszer általános megújítása és a magyar oktatási nyelv bevezetése mind szélesebb körök számára vált egyre sürgetőbb feladattá. Ezen megújítási igény részét képezte az a törekvés is, hogy a természettudományok nagyobb hangsúlyt kapjanak az oktatásban, illetve hogy bevezetésre kerüljön a szakrendszer, az élő nyelvek, a rajz, ének, zene és testnevelés, magyarán az „észfejlesztés, szívnemesítés és jellemszilárdítás”} A lélek pallérozása, a szépre, jóra való nevelés előtérbe kerülése, és nem utolsó sorban a nemzeti nyelven való ismeret- szerzés igénye magával hozta az első gimnáziumi diáktársaságok (olvasóegyletek, nyelvművelő körök, diákszínpadok, dalegyletek) megszervezését, amelyek keretében az ifjúság egy-egy lelkes, haladó szellemű tanár irányítása mellett irodalmi művekkel ismerkedhetett, énekelni tanulhatott, színjátszást gyakorolhatott. Az önképzőkörök megalakulásával, majd mind szélesebb körben való 1 2 3 1 Wesselényi 1833,117. 2 Széchenyi 1858,23. 3 Idézi FazAKAS 2009, 46. A Csíki Székely Múzeum ÉvkönyveWll. (2012), p. 169-194 169
