Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

II. PRAXIK AZ OLAJMEZŐN

kezére rácsavarja az orrkarika kötelét, jobbjába fogott botjával hatalmasakat üt a bika pofájára. Csak úgy kopognak az ütések. — A zanyád úristenit! Nem akarsz hágni! Hát minek tartalak én itt, a piszkos fajtádat... — és eszeveszetten csépeli a bika fejét ahol éri. Laci nem érti a helyzetet. Ilyen soha nem volt még! Mi történhetett? Le-lehunyó szemmel igyekszik kitérni az ütések elől, de a feszes kötél a legérzékenyebb részét, az orrát tartja egyenesbe. Próbál hátrálni, de az orrába nyilaló fájdalom nem engedi. Tragikusan komikus a helyzet. Egy 50 kilós, inas, kis zsokétermetű ember leckéztet egy tízmázsás izomkolosszust és az fél tőle! Ez az ember hatalma — gondolom — az állatok, a föld, a természet, minden felett! Alighogy ez átfut az agyamon, odaát egy iszonyatos bődülés, egy villanás és a következő pillanatban Sanyi bácsi tört gerinccel felrepül a karámkerítésre és fenn is akad. Fejjel lefelé lóg, mellényzsebéből a nagy vasutasóra kicsúszik és a tőlem kapott ajándékláncon himbálódzik. Szeme üvegesen a semmibe mered, orrából két vércsík húzódik a szeme alá. Az orvos már csak a beállott halált konstatálta. Laci nyugodtan visszaballagott az istállóba és beállt a helyére, vérző orrát időnként érdes nyelvével végignyalogatva. Már akkor sokan voltak a kerítésnél. — Agyon kell lőni! — hangzott innen-onnan. — Nem kell azt agyonlőni — így a tehenes — olyan jámborak azok, mint az ökrök. Aztán odamegy a kártyaasztalhoz, tölt magának egy pohár bort és komótosan megissza. A kártyacimbora meredten néz maga elé a lócán. Lassan felemeli a fejét, odanyúl, megnézi Sanyi bácsi leborított lapjait. — Pedig micsoda jó lapja volt szegénynek, az hétszentség, hogy megcsinálta volna a 40-100 ultit! — De mostmá' nem csinájja! — gonoszkodik a tehenes gazda, majd fogja a tehénke kötőfékjét és lassan kiballag az udvarból. Sanyi bácsit elvitték a hullaházba, de még sokáig járnak odaát a bámészkodók. Alkalmi bikaápoló is akad. Nagyon rossz hangulatban, szomorúan tértem én is nyugovóra a tiszta szoba dagadó párnái közé. Sokáig nem jött álom a szememre. A telihold besütött az ablakon és ezüstös sugara megcsillant a sarokba állított, horganyzott vödrön.