Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

I. HOGYAN KERÜLTEM AZ OLAJIPARBA, ZALÁBA?

kat, azután leszerelték a személyszállítást szolgáló alkalmatosságot, a tehergépkocsi ezután - a többihez hasonlóan - napközben anyagokat, eszközöket, alkatrészeket szállított, műszak végén ismét felvette a „bodegát" és hazaszállította a munkásokat. Mivel három műszakban folyamatos az olajipari üzem, ezeket „váltókocsik"-nak is nevezték, mert a váltást vitte a munkahelyekre. A közelebbi személyszállításokat végző ponyvás teherautókat „nylon buszok,,nak is nevezik, élcelődve azok „eleganciáján". Később a szigorú lakótelepi szelekció megszűnt, az államosítás után a mérnök-kemp nagy lakásait vagy megosztották, vagy nagy családos dolgozók — nem feltétlenül diplomások - kapták meg, ugyanakkor a geológusok, műszakiak közül sokan laktak a korábban alacsonyabb rangúnak tartott művezetői kempen, sőt az időközben épült emeletes (kocka) házakban is. Jómagam is itt „lejjebb" laktam vezetőgeológus, főgeológus, vállalati igazgatóhelyettesi beosztásomban egyaránt, de itt lakott a vállalat főmérnöke, főtechnológusa, főenergetikusa, a fúrási üzem vezetőmérnöke. A régi mérnökkempen lakott akkoriban az igazgató, a gazolintelep vezetője, a kémiai laboratórium vezetője, technikusok, koromgyári dolgozók, tisztviselők. Mindezt azért tartom szükségesnek elmondani, mert szemem előtt szűnt meg az „úri kemp" és a „kódis kemp" fogalma, csakúgy, mint az ehhez fűződő elválasztó fal. A domboldalban kapott helyet az általános iskola, a sporttelep, valamint a lakótelephez tartozó, akkor még működő fürdőmedence. A dombtetőn állt a ma is korszerű kultúrház, előtte 800 m

3-es úszómedencével, mely egyben ipari víztároló is. Gyakornoki időm alatt ennek a manzárdjában laktam. A tetőteret ugyanis a felszolgáló személyzet részére beépítették és csinos, szép kilátással rendelkező lakásokat alakítottak ki. Nagyon kellemes volt itt lakni, alattunk a kultúrközpont; a presszó, mozi, könyvtár, billiard, sakk, kártya stb. lehetőségekkel, no és persze táncolási feltételekkel. A nagy család befogadott minket és mi nagyon jól éreztük magunkat. Többen a kollégák közül innen nősültek, letelepedtek, s mindaddig maradtak, míg máshová nem szólította őket a kötelesség. Gyönyörű volt itt a tél is, mint azt 1953-1954 fordulóján, odahelyezésemkor megtudhattam. Rendszerint hatalmas hótakaró borított mindent. Ez az ország egyik legcsapadékosabb területe. Az utak akkor is járhatatlanok, ha mindössze 1-2 cm hó esett, mert az erős északnyugati szél összeszedi a földekről a havat és az útbevágásokba lerakja. Érdekes látványt nyújtanak ilyenkor a több méteres hófalakkal kitöltött útbevágások és a hómentes zöldellő szántóföldek. Kemény munka volt ilyenkor megközelíteni a fúróberendezéseket, a működő olaj-, gázkutakat egyaránt. Hát még a hatalmas acéltárgyakkal, csövekkel, gépkulcsokkal, drótkötelekkel dolgozni, ahol még a kesztyűs kéz is odafagyott! A munkahelyek még veszélyesebbek; a pára, a víz csúszós jeget képez a lépcsőn, a környéken egyaránt. Az öblítőiszapból kirakott kőzetminták is fagyott kupacokban szomorkodtak ilyenkor a mintaállvány polcain. És naponta végig kellett járni a 4-5 fúróberendezést és ugyanennyi vagy több olyan munkahelyet, ahol kútkiképzés, rétegvizsgálat, elektromos mérés folyt. Kezdetben motorkerékpárral jártunk, még télen is. A Csepel 250, Jawa 250, 350 cm

3-es motorkerékpárok akkori típusain nem voltak térdvédő terelők, sem átlátszó plexi szélvédők. Mindenki beszerezhette az ízületi