Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

VII. ÉG A TANKÁLLOMÁS, DE FŐ A HIDEGVÉR

zethez, nem képződött szikra és nem lobbantotta be az öblítőfolyadék felszínén összegyűlt párlatot. Párlat ez, nem is benzin, lehet úgy 70 oktános, jobb motor talán nem is megy vele, de ezek a Csepelek mindenféle zagyvalékkal működnek, csak csörögnek egy kicsit, no de ingyen van! Végre befejezték! Átmentünk a kisszobába, hoztak kávét, a dohányosok meg rágyújthattak. — Nos mit szólsz hozzá? — kérdezte az elnöknő, hozzám fordulva. — Semmit! Marhaság ilyenekkel foglalkozni. Ott több köbméter anyag elpárolgott, mi meg itt 40 literen vacakolunk. Szégyellem magam! — Csak nem állsz a pártjára? Annak akit ki fogok rúgatni, mert megkárosította a nép vagyonát? — Kirúgatni ezért a kis marhaságért? — ámuldoztam. — Lehet, hogy neked marhaság, de nekem, nekünk — nézett körül — halálosan komoly ügy. Fegyelmi ügy, példát kell statuálni. Vagy mit gondolsz? Hová jutna az ország!? — háborgott egyre erősebben az elnökasszony. Éreztem, itt közbe kell lépnem, mert ha a két művezető, meg a gépkocsivezető megijed ezektől a bombasztoktól és mellé állnak, akkor kevés leszek a Pintyőke Kálmán megmentéséhez! — Hát jó — mondtam. — Ha ti elszámoltok a benzinnel amikor átmentek Lovásziba a haverokhoz, vagy pénzt adtok benzinre akkor, amikor vadászni mentek, akkor ezt az embert is el lehet marasztalni. És a művezető urak is ám? Meg a sofőr urat is láttam már, ahogy az egyik párlatot termelő kútnál egy vödörrel a kezében settenkedett. A mintavevő szelepen át pillanatok alatt megtelik a vödör! Vagy gombát szedett? Lehet, de akkor máskor majd odafigyelek jobban, sőt oda is megyek! Ne adjuk itt a Justitiát, a nagy igazságszolgáltatót, amondó vagyok, mert még elhisszük, hogy mi még soha nem potyáztunk a nép vagyonából. Vagy kedves Ibolya, a malacod, krumplid, egyéb cuccod gyalog jön haza? Meg a többieké is!? Esküszöm, ha ennek az embernek baja támad, figyelni, sőt figyeltetni foglak benneteket, és szigorúan bevasaltatom a benzinköltségeket! Az hétszentség! — fejeztem be. Nagy csend. Ibolya végül összeszedi magát. — Akkor mit csináljunk? — kérdezte csendesen. — Semmit, veszélyes magatartásért, felelőtlen tevékenységért szóbelileg megrójuk. Mert még csak rágondolni is borzasztó, hogy mi lett volna, ha azt a horpadt rozsdás marmonkannát odakoccantja valamihez, ami szikrát vet. Akkor mondhatnád a hősi halott munkás felett a nekrológot! A munka áldozatának; nem! hős mártírjának emlékére! És te itt ki akarod rúgni a munkásosztáy egyik hű fiát!? Egyet a társadalom vezető osztályából? — és mondtam, csak mondtam. Ezek a szuperkáderek pedig olyanok voltak, mint az öreg huszárlovak, ha hallják a trombitajelet, automatikusan csinálják az alakzatot, amit kell. Meglágyulnak, ezekkel a szlogenekkel kezelhetővé válnak, könny szökik a szemükbe, ha a „bunkócskát" éneklik, vagy a Katyusát?! — Rendben van, azaz én nem értek veled egyet, de a határozatot hirdesd ki te! — adta ki a szentenciát. — Nem én vagyok az elnök — vitattam.