Horváth Róbert: Beszélgetések az olajiparról – vezetésről, iparvezetőkkel (MOIM Közleményei 10; Zalaegerszeg, 1999)

Péczeli Béla

A csepeli finomítóban tanultam meg a szakmát, de gyakorlatilag Százhalombatta volt a csúcs. Együtt kellett nőni a technológiával, az építkezés feladataival, ami rendkívül komoly kihívás volt. - Milyen beosztásba kerültél akkor? A finomító főmérnökeként dolgoztam. Dr. Simon Pál volt az igazgató. Nagyon jó volt vele együtt dolgozni, ideálisan működtünk együtt. Én pártonkívüli voltam, tehát gyakorlatilag ő mint igazgató tartotta a kapcsolatot az állami- és pártvezetőkkel, adta a hátteret, én szabadon tudtam tevékenykedni. A15 év, amit ott töltöttem, talán életem legalkotóbb időszaka. Természetesen a valutáris nehézségek miatt a berendezéseket csak rubel-övezetből tudtuk megszerezni - Csehszlovákiából, az NDK-ból és a Szovjetunióból, azonban ahogy haladtunk előre az időben, mindig megtaláltuk a módját annak, hogy abban a berendezésben, amelyet valamelyik állam tervezői terveztek, - egy korszerű katalizátort, toronybetétet tudjunk alkalmazni. Nagyon sok, más országbeli tervező büszke volt arra, hogy az ő tervei nálunk jól üzemelnek. Megvettük a nyugati katalizátorokat, amikor már lehetett, és azoknak a hatékonysága nagyobb volt, sokkal jobb eredményeket értünk el. Ez a finomító építés és üzemeltetés nagyon szép feladat volt abból a szempontból is, hogy rengeteg fiatallal kellett dolgoznom. Negyven éves koromban kerültem oda, és mindjárt Béla bácsi lettem, mert olyan sok fiatal volt körülöttem. Az ő fejlődésük, irányításuk nagyon szép feladat volt. Mindig azt vallottam, hogy akikkel az ember együtt dolgozik, azokat szeretni kell. Ezt az érzést viszonozták is. Gyakorlatilag olyan kapcsolat alakult ki a vállalaton belül, hogy nem voltam főmérnök úr, vagy később igazgató elvtárs, hanem Béla bácsi. A legelső elismerés az életemben még Csepelről származik, amikor a SHELL műhely főnöke azt mondta az embereinek: „Idefigyeljetek! Nekünk olyan főmérnökünk van, aki, amit mond, azt csendesen mondja, de azt meg kell csinálni, mert érdemes." Ilyen kapcsolat alakult ki a nagy finomítóban is. Nem kellett utasítgatni senkit, amit mondtam az természetes volt, hogy megcsinálják.