Détshy Mihály nyolcvanadik születésnapjára tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 11. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 2002)

Marosi Ernő: Két korszak emléke. Az esztergomi királyi palota kettős kapuzata

Két korszak emléke Az esztergomi királyi palota kettős kapuzata MAROSI ERNŐ Az igazi műemlékek egyszerre több korszakhoz tartoznak: mindannak részei, amely fenntartja őket, törődik velük. Vagy megszokott összképének darabjaiként kezeli őket, vagy tervei vannak velük, alakítja őket. Átalakításaik életjelenségek; csak a halott emlék s az archeológiai preparátum nem változik már. Ezért nem különösebb ritkaság az olyan műemlék, amely több korszak nyomait is magán viseli. A purista műemlékvédelem, miközben kitisztogatja az alapul vett értéket, rendszerint szépen meg is öli az emléket. Ritkább eset az, amikor az egymást követő korok az emlékhez nem egyszerűen csak hozzátették a magukét, hanem az eredeti és a megváltoztatott állapot között valamilyen belső összhang alakult ki. Ilyen volt az esztergomi palota kettős portáljának esete. Felfedezését, megtisztítását ez a törékeny struktúra sem élte túl; létezéséről mára már csak nyomok tanúskodnak. Az ilyenfajta, egyszerre több korszakhoz, eltérő stílusokhoz is tartozó emlékektől úgy irtózik a tisztességes műemlékvédő, mint a fabulabeli Satyros a paraszttól, ki egy szájból fúj hideget és meleget. A maga módján rendszerint úgy oldja meg a problémát, hogy a kronológiai bonyodalmat annak legrégebbi tényezőjére redukálja. Ez történt Esztergomban is, ahol a királyi vár feltárása s annak 1938-ig tartó restaurálása során mindenekelőtt III. Béla kora, a 12. század vége kapott hangsúlyt. Érthető: az 1934-1938 közötti kutatás célja és nagy eredménye mindenekelőtt az Árpádok székhelyének megismerése és felmutatása volt. Persze, az együttesben letagadhatatlanul és eltörölhetetlenül mindenütt érvényesült későbbi korok hagyatéka is, s ennek (a 14. századi, illetve a reneszánsz falképeknek, a kevés számban in situ megőrzött reneszánsz faragványoknak - kisebb mértékben a szórványos töredékeknek) megőrzésére példásan nagy gondot fordítottak. Az enteriőrök helyreállításában azonban vitathatatlanul a legkorábbi állapot visszanyerése volt a cél: ezt szolgálta a „Szent István-terem" „visszarestaurálása" (a kápolnává alakított terem 19. századi falkép-dekorációjának eltávolítása) éppúgy, mint a palotakápolna rekonstrukciója. Mindegyik munka során főleg a helyükön maradt falfestések váltak az épület későbbi állapotainak tanúivá. E tanulmány tárgya a III. Béla-kori palotaegyüttes magvát alkotó Fehértorony északi falát tagoló kettős kapuzat, amely az itt a toronyhoz csatlakozó, kétszintes építmény felső teréből nyílik. Kapcsolatuk egyértelmű: a nagyobbik kapu a - boltozat in situ megmaradt indítása alapján - magasan záródó, szalagbordás keresztboltozattal fedett, szabálytalan négyszög alaprajzú teremből nyílik a lakótorony szomszédos földszintje felé. Bélletének elrendezése a Fehér torony külső falát értelmezi homlokzatként, s így a keresztboltozatos teret a toronybelső valamiféle előtereként. Ez a szituáció, amit bonyolít, hogy a kisebbik nyílás mindig is megtört, rövid, kifelé (egy ideig árnyékszékhez) vezető folyosó bejárata volt, sokféle feltevés-