Magyar Műemlékvédelem 1973-1974 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 8. Budapest, 1977)

Általános jellegű tanulmányok - Entz Géza: A műemléki helyreállítások tudományos előkészítése és dokumentálása

— ha romosán, düledező állapotban is — álltak a hódoltság előtti kastélyok, udvarházak, templomok, városi épületek, kolostorok. Sőt, a falakon belül még bőven megvoltak az eredeti berendezés részletei. A helyreállítás és megóvás lehetősége tehát nagymértékben adott volt. Mégsem ez történt. A romok vagy rossz állapotú épületek százával váltak kőbányákká s adták az anyagot az új épületek számára. A kőszegény vidéken még az alapokat is kitermelték. A budai királyi palota, a visegrádi palota, a zsámbéki premontrei templom és kolostor kövei, faragványai a körülöttük megújuló vagy újra életre hívott települések építkezéseinek alapjaiba, falaiba vándoroltak. Ercsi középkori monostorának remekszép kváderköveiből emelték a Csepel-szigeten a szigetújfalusi plébániatemplom csinos barokk épületét, és a példákat lehetne folytatni. Ahol pedig az épületet még használhatónak ítélték, ott bekövetkezett a barokk átalakítás, mégpedig legtöbbször olyan mértékben, hogy a középkori szerkezet és a formák alig felismerhetővé vagy teljesen felismerhetetlenné váltak. A puhán hullámzó XVIII. századi homlokzati és belső kiképzések, a boltozatok megújítása takaróként simultak a középkori maradványokra s elnyelték azokat. így tűntek el a barokk kulisszák mögött a budai Várnegyed gótikus lakóházai, Várpalota és Siklós gótikus várai, a templomok egész sora falun, városban egyaránt. Az életerős barokk művészet 391. kép. Sopron, bencés templom, részlet a főhajóból elnyelte a múlt megkopott, korszerűtlennek érzett értékeit. És mi történt a XIX. században? A képzőművészet addigi nagy egységes lendülete megtorpant. Az építészet önálló stílusalakító ereje mindinkább háttérbe szorul, mind kevésbé képes szilárd gerincként összefogni az általános művészi fejlődést. Az ipar addig soha nem tapasztalt, óriási méretű kibontakozása megindítja, s egyre sürgetőbben gyorsítja a városok növekedését. Az építészet mindinkább a tömegigények kielégítésére kényszerül, mégpedig fenyegetően gyorsuló iramban. Ilyen körülmények között a művészi szempontok természetszerűen visszaszorulnak. A művészeti ágak az építészettől és egymástól is elszakadnak, önálló utakra indulnak. Megváltozik a művészi élet addigi társadalmi szervezete. A megrendelő szerepét háttérbe szorítja a művészi egyéniség lassanként semmiféle korlátot nem tűrő érvényesülni akarása. A művek jelentős része nem társadalmi igényből vagy megrendelői kezdeményezésből születik, hanem a festő vagy szobrász egyéni önkifejezési szándékából, s az így létrejövő művek próbálnak maguknak utólag társadalmi bázist teremteni vagy keresni. Nem csoda, ha a XIX. század művészetének e bomlási folyamata a stílusok gyorsuló váltakozásához vezet. A művészet mozgásának irányát és ütemét egyre kevésbé az építészet, egyre inkább a festészet határozza meg. A század első felében a klasszicizmus és a romantika építészete még bizonyos fokig a régi értelemben kap szerepet a művészet életében, a század második felében kibontakozó eklektika azonban már nem képes az építészet képzőművészeti szerepének fenntartására. Benne már teljessé válik a régi építészeti stílusok klasszicizmusban elkezdett utánzásának gyakorlata. De amíg a klasszicizmus és a romantika építészete még bizonyos mértékű önállóságot mutat, az eklektika külsőleges utánzása alig áll összefüggésben az új igények folytán létrejött épületfajták szerkezetével és tartalmával. A XIX. század építészete egyre kevésbé találja meg a gazdasági és társadalmi átalakulás követelte éjmlettípusok szerkezeti, formai és tartalmi igényeinek korszerű, de egyszersmind művészi megoldásait. Az építészeti alkotó véna fokozatos elapadása és a régebbi stílusok utánzása nyilvánvalóan összefügg egymással. Az elmúlt korok mintául vétele azonban egyszersmind a történeti érdeklődésnek újfajta és nagyarányú feléledését is jelentette. A klasszicizmus az antik, a romantika a középkori és reneszánsz kultúrára irányította a figyelmet. A két stílus alapmagatartása végeredményben szoros rokonságot mutat, és a múlt művészeti, művelődési értékeinek megismerését, csodálatát és felélesztését célozza. E törekvések nemcsak az építészetben nyilvánulnak meg, hanem a képzőművészet, az irodalom és a kultúra minden területén. Erről tanúskodik a történettudomány hatalmas fellendülése, beleértve a régészetet is.