Dr. Kubassek János (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 17. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2008)
KÖZLEMÉNYEK - László Péter - Dr. Nagy Balázs: A Déli-Kárpátok magyar földrajzi feltárói
A Déli-Kárpátok nyugati részének jégárai. A sraffozás a gleccsereket, mfg a kipontozott terület az 1500 m-nél magasabb térszínt jelöli A Szárkő-hegységben, részben Schafarzik Ferenc nyomdokain' tett tanulmányútjai során már elkülöníti a glaciális jelenségeket (morénák, morénák által elgátolt tengerszemek), sőt kellő mértékletességet tanúsít, hiszen egy törmelékhalom nemcsak jég, hanem lavina, hegyomlás, vagy folyóvíz által is lerakodhatott. Schafarzik és részben Lehmann nyomán Czirbusz egyértelműen kijelenti: a Déli-Kárpátok „A törcsvári szorostól a Vaskapuig tehát gleccservidék volt" Ezzel egyértelműen megdőlni látszik Primics György és Inkey Béla addigi kárpáti eljegesedést tagadó elképzelése - amit a fentebb idézett 1899- es Hoverla-cikkében még a szerző is éltet - „...még a magasabb Fogarasi-havasokban sem találtak jegesek kétségtelen nyomaira!" Olyan új gondolatok megjelenése is megfigyelhető, mint a „...glacziális nyomok inkább csak a hegyek N. és E. oldalán találhatók". Mai vizsgálatainkból kiderül, hogy a Déli-Kárpátok eljegesedése kitettség, így közvetve domborzat- (és éghajlat-) függő, jégárak pedig legnagyobb arányban az északi és keleti kitettségű völgyekben fordultak elő.2 Éghajlati sajátosságokat taglalva PENCKre hivatkozik, aki szerint - és ez a mai napig helytálló - a hűvös nyarak és a csapadékos telek kedveznek a jégárak kialakulásának. Ugyanakkor nem foglal állást a gleccserek méretét illetően. A kor felfogása szerint nagy völgyi jégárak kialakulása a sziklába vájt jégkarcok képződésével járt, így ahol ezek hiányoztak, ott csak kisméretű, hófolt erózióhoz (niváció) köthető formák lehettek. Mai nézeteink szerint jégkarc nem minden esetben képződik és csak az eróziónak ellenállóbb kőzeteken maradhatnak meg. A gleccserek méretei tág határok között változtak: a völgyeket teljesen kitöltő jégáraknak a jégkorszak hűvösebb nyarú, csapadékosabb periódusai kedveztek, majd e feltételek változásával (alapvetően a klíma melegedésével) a kisebb méretű, már csak a völgyek felső részét kitöltő kárgleccserek képződhettek. A Déli-Kárpátok eljegesedésének első összefoglaló ábrája és az ehhez köthető első gleccser-statisztika is Czirbusz nevéhez köthető, amelyet A Godjdn-Gugu hegység című munkájában tett közzé (Czirbusz G. 1905). Feltűnő, hogy a kor kutatói kárpáti eljegesedési központokat kerestek és nem látták azt, hogy ahol a klimatikus (csapadék, hőmérséklet, szél) és a domborzati feltételek (eredeti domborzat, völgyi kitettség) lehetővé tették, ott eljegesedésnek kellett lennie. Hazai és nemzetközi kortársaihoz hasonlóan két eljegesedésről ír. Hogy mi erről a tudomány mai nézete? A kép nem egyszerű, hiszen az Alpokban hat nagy eljegesedés nyomát mutatták ki, ezzel szemben a (Déli-) Kárpátokban még nem látunk ennyire tisztán. A földtörténet utolsó 2,4 millió évének (a negyedidőszaknak) hat nagy alpesi eljegesedését sem a folyóteraszokon, sem magashegységekben nem tudták eddig itt kimutatni. A sokat tapasztalt, sokat olvasott, így széles látókörrel bíró Czirbusz az évek során számos olyan tudományos megállapítást tett a Déli-Kárpátokról, amelyek a mai napig helytállóak. Bár mára számos nézete túlhaladottá vált, úttörő tevékenysége, minőségi munkája révén kora nemzetközi hírű, élvonalbeli kutatója volt. Lóczy Lajos Lóczy - bár nem végzett huzamosan magashegységi feltáró munkát a Déli-Kárpátokban - retyezáti kutatásai során tudományosan máig helytálló glaciális geomorfológiai megállapításokra jutott, korai tevékenysége legendássá vált. 1903-ban a Déli-Kárpátok nyugati területére vezetett egyetemi tanulmányi kirándulást, s ennek során „dr. Semsey Andor úr támogatása következtében alkalom volt a Retyezát két legnagyobb tengerszemének a Zenógának és a Bukurának mélységeit megmérni". Ekkor 23
