Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 6. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 1989)
ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Balázs Dénes: Érd és környéke földtörténeti vázlata
9. ábra. Schafarzik Ferenc nyomán készített vázlat az Érd—Tétényi-mészkőtábla ösvízrajzi viszonyairól. A Budai-hegység D-i részének patakjai a táblán keresztül folytak az Alföld süllyedéke felé, ezeket később az oligocén kavicsos-homokos üledékekben hátravágódó Kőér-patak, ill. Hosszúréti-patak „fejezte le”, a táblát keresztező völgyek szárazzá váltak koszorújában okoztak eljegesedést, a belső területek — így Érd térsége is — az ún. periglaciális (eljegesedéskörüli) övezetbe tartozott. E korszak legjellemzőbb szárazföldi lerakódása a lösz, mely keletkezését tekintve többféle lehet (szél szállította, folyóvíz által áthalmazott stb.). Az ÉNy-ias szelek löszleplet borítottak a mészkőplató tetejére, de azt később a csapadékvíz lemosta a mélyedésekbe, völgyekbe, és csak a Mezőföld Érdig nyúló pannon síkságán maradt meg eredeti állapotában, 5—10 m-es vastagságban (8. ábra). Jelentősen átalakította a térség domborzatát a pliocén végi és a negyedidőszaki kéregmozgás. Az összefüggő szarmata mészkőtábla eredetileg ÉK felé egészen Kistarcsa vidékéig nyúlt. Ezt középtájon erős É—D-i irányú törés érte, és ennek eredményeképpen a mészkőzóna Budafok és Kőbánya közötti darabja összetöredezve a mélybe süllyedt. Később ebben a süllyedékben alakult ki az Ős-Duna medre. Budafok mellett a folyam medrét is szarmata mészkő alkotja, melynek kiálló kemény rétegfejei jégzajlás idején torlódást okoztak, ezért a múlt század hetvenes éveiben felrobbantották azokat. Már említettük, hogy az Érd—Tétényi-fennsík kialakulása szoros összefüggésben van a Budai-hegység kifejlődésével. A pleisztocén elején, tehát nem egészen kétmillió évvel ezelőtt a budai hegyek helyén legfeljebb 100 m magasságú, lapos dombok húzódtak, D felől ezek folytatását képezte az érdi—budafoki mészkőtábla. Kettőjük között akkor még nem létezett a Budaörsi-medence, vagy másképpen a Hosszúréti-patak (Kőér-patak) Ny—K irányú völgye. A budai dombok D-i részének vizei akkoriban — Schafarzik Ferenc (1926) kutatásai szerint — a mészkőtáblán keresztül folytak DK-i irányba, az Alföld süllyedéke felé (9. ábra). Ilyen ősi vízfolyásmeder lehetett ebben a korban a Törökbálint és Diósd között húzódó, ma száraz fenekű Égett-völgy. Természetesen akkor a Duna sem a mai helyén, hanem Cinkota és Pestlőrinc között kereste útját a maga által épített hatalmas törmelékdeltán át. A Budai-hegység erőteljes emelkedése — a Duna- zug-hegységgel együtt — a pleisztocén folyamán gyorsult fel, és az elmúlt közel 2 millió évben kb. 280 m-t emelkedett (Wein Gy., 1974). Cholnoky és tanítványai még úgy vélték, hogy a Budai-hegység és az Érd—Tétényi-fennsík különválásában szerkezeti okok nem játszottak közre. Szerintük a szarmata tábla elvékonyodó É-i része lepusztult, és a felszínre került laza homokos-agyagos rétegekben a pleiszto- cénban uralkodó Ny-ias szelek mélyítették ki vályú formájúvá a Budaörsi-medencét, melyet K felé a Duna irányába tartó patakok mélyítették tovább. Ellentmond ennek a véleménynek az a tény, hogy a fennsík mészkőrétegei 5—10°-kal dőlnek D-i, DNy-i irányba, s ha a lejtőszinteket meghosszabbítanánk É felé, az a Budai-hegység 1000 m-nél nagyobb magasságát feltételezné. Nem elhanyagolandó szerepet játszott térségünk arculatának kiformálásában a Duna. Földtörténeti szempontból a folyó fiatal képződmény, hiszen a Kárpát-medencét a hatalmas Pannon-tó töltötte ki. Ide torkollottak ÉNy felől azok a vízfolyások, melyekből az Ős-Duna kialakult. A Dunazug- és a 33
