Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 9. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 1991)
ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Balázs Dénes: Adalékok a dél-amerikai magyar utazók munkásságához (II. rész)
Zakarjás János Utazása és dél-amerikai missziós tevékenysége hasonló Eder Xavér Ferencéhez' 5 . Szintén a Felvidék szülötte, Nagyszombatban 1720 körül látta meg a napvilágot. Szülővárosában és Trencsénben végezte iskoláit, majd 1740-ben felvették a jezsuiták noviciátusába. 1745-ben kezdte meg tanítói működését, 1748-ban szentelték áldozópappá, és ugyanez évben jelentkezett missziós szolgálatra. Az engedély megkapása után, 1749 elején indult el Spanyolországba. Bécsből Grazon át jutott el Genovába, onnan hajóval Cádiz kikötőjébe. Mintegy másfél évet töltött Spanyolországban, főleg Córdobában; ez alatt elvégezte a missziós munkára felkészítő szemináriumot és megtanult spanyolul. Éder Ferenccel együtt indultak el Amerikába 1750. október 12-én Cádiz kikötőjéből. Mindkettőjük utazásának részleteit Zakarjás hazaküldött leveleiből ismerjük. November 2-án vetettek horgonyt Teneriffében (Kanáriszigetek), majd viszontagságos vitorlázás után december 8-án pillantották meg az első amerikai földet, Martinigua (Martinique) szigetét. Kikötés nélkül folytatták útjukat, és 17-én érkeztek meg Cartagena kikötőjébe. Itt társaikkal együtt egy kisebb, egyárbócos hajót, ún. balandrát (Zakarjás írása szerint: balandia) béreltek, és azzal folytatták útjukat a Panamai-földszoros K-i partján fekvő Puerto Bello (ma: Portobelo) kikötőjébe, onnan pedig a Chagres torkolatáig. Itt kisebb hajóra szállva feleveztek a folyón Cruces településig, ahonnan öszvérekkel keltek át a földszoros Ny-i oldalán fekvő Panama városába (1751. február 16.). Innen a szokásos tengeri útvonalon Peru kikötőjébe, Callaóba vitorláztak, majd 1751 közepe táján megérkeztek Limába, a jezsuita rendtartomány perui központjába. A rendtartomány elöljárója (provinciálisa) Zakarjás Jánost is arra a vidékre irányította missziós munkára, ahova Édert küldték: Moxitaniába. Amazóniának ez a Utazás a Mamoré-folyón (Éder Ferenc könyvéből) trópusi dzsungelvilága az Andok lábai előtt, a Beni, Mámoré és Iténez folyók között terül el, a vadonban szétszórtan mojo és más indián népcsoportok éltek. Ma ez a terület Bolívia egyik tartománya Beni néven. Még ma sem vezetnek ide közvetlen utak Limából, Zakarjás is azt a hosszú kerülőutat tette meg, melyet Édernél ismertettünk. Működésének központja valószínűleg a Mámoré partján épült San Javier misszió volt, de leveleiből tudjuk, hogy végigjárta az említett három nagy folyót, feltehetően azok mellékágait is, sőt eljutott a már portugálok ellenőrzése alatt álló Madeira folyóhoz is. Nehezebben viselte el a forró nedves klímát, mint Éder, egészségének helyreállítása érdekében huzamosabb időt töltött a magas fekvésű Cuzcóban. Zakarjás János perui működésének későbbi szakaszáról kevés adatunk van. Feltehetően 1767-ben Limában érte a spanyol király kiutasítási dekrétuma, és 1768-ban tért vissza Európába. 1770-től Komáromban működött plébánosként a két évvel később bekövetkezett haláláig. Zakarjás János nem írt könyvet, úti élményeit és megfigyeléseit azonban hosszú, latin nyelvű levelekben örökítette meg. A levelek egy részét ifj. Szinnyei József találta meg, amikor az egyetemi könyvtárban a Kaprinaiféle kéziratgyűjteményt tanulmányozta. A levelek tartalmáról összefoglaló előadást tartott a Magyar Földrajzi Társaság ülésén, majd ennek szövege nyomtatásban is megjelent (Szinnyei, ifj. 1876). A közzétett tíz levél címzettje Bartakovics József 16 , egyet pedig Kéri Ferenchez 17 intézett. A levelek teljes szövegét a Földrajzi Közlemények 1910. évfolyama közölte (Zakarjás és Fáy...). A latin szövegeket Sztankovits Ödön fordította, a „hunszékely" betűkkel írt részleteket pedig Dézsi Lajos fejtette meg. Az utolsó levél dátuma 1756. április 18., de mint tudjuk, Zakarjás még több mint tíz évig Peruban tartózkodott, és nyilván küldött haza beszámolókat, amelyek vagy elvesztek, vagy még valahol ismeretlenül lappanganak.
