Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 3. (Magyar földrajzi gyűjtemény; Érd, 1987)

ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Apollon Boriszovics Davidszon (Moszkva): Benyovszky társai a bolserecki felkelésben

val szabadulni igyekezett Kamcsatkáról, de nem minden áron: lázadni, felkelni nem akart. Talán attól félt, hogy egy esetleges újabb, cselekvő szembefordulás a hatalommal, sikertelenség esetén jogerőre állítja vissza a régi ítéletet, a felnégyelést, a fővételt. Ez a meggondolás tarthatta vissza attól is, hogy aláírja az uralkodót és az oroszországi viszonyokat elítélő Manifesztumot. O volt egyébként az egyetlen a száműzött tisztek között, aki nem írta alá a kiáltványt. Vaszilij Panov ugyancsak az első percektől barátságos viszonyba került Benyovszkyval, és később tevékenyen részt vett a felkelés előkészítésében. Ez a gárdatiszt különlegesen éles eszű fiatalember volt, akit pétervári körökben zseninek neveztek egészen addig, míg a cárnő szeretőire tett becsmérlő kijelentéseiért Kamcsatkára nem száműzték. A Benyovszky, Hruscsov és Panov társasághoz csatlakozott a lovassági kapitány, íppolit Sztyepanov, a moszkvai kormányzóságban jelentős birtokokkal rendelkező földesúr is. Sztyepanov a Nemesi Bizottmány nevében törvénytervezetet készített II. Katalin cárnő részére a kormányzás módjáról. A cárnő nyomban megértette, hogy az általa hirdetett „felvilágosultság" soha végre nem hajtott paragrafusokba kodifikált szép és altató szavai a lakosság körében nem érték el a kívánt hatást, s hogy az emberek szavak helyett tetteket várnak, s ami a legrosszabb: ők maguk lépnek fel cselekvően. Sztyepanov „bűnét" tetézte az a körülmény, hogy 1767-ben összeütközésbe került Grigorij Orlov gróffal, a cárnő kegyeltjével. Sztyepanov nem tudta kellően megérteni száműzetése okát. Úgy érezte, hogy ő szolgálatot, nem pedig kárt tett a kormányzatnak azzal, hogy gyakorlati cselekvésre próbálta váltani a cárnő által szavakban hirdetett elveket. Részt vettek a felkelésben továbbá: Joszafat Baturin, a hadsereg tisztje, Magnus Mejder, az admiralitás orvosa, Alekszander Turcsanyinov hivatalnok, aki még az Erzsébet cárnő elleni összesküvés miatt került Kamcsatkára — miután kivágták nyelvét és megcsonkították orrát —, Szemjon Gurjev gárdafőhadnagy és a svéd Vinblan őrnagy, aki Benyovszkyval együtt részt vett a lengyel Konföderáció hadseregében az orosz csapatok elleni harcokban; Szemjon Gurjev még a szervezkedés időszakában hátat fordított a felkelőknek, amiért ezek súlyosan bántalmazták. „Hűségéért" a cári hatóságok 1772. november 19-én megszüntették büntetését, és az ugyancsak száműzetésben élő fivéreivel együtt engedélyezték számára a visszatérést. A tisztek mellett részt vett a felkelésben Bolsereck minden foglya. Elhatározásukban az is szerepet játszhatott, hogy nagyon szűkös körülmények között éltek akkortájt a foglyok. 1768—69 telén a fekete himlő pusztított Kamcsatkán; 6082 ember esett áldozatul a járványnak, akik közül 315 volt a nemzetisége szerinti orosz. Ebben az évben ismeretlen okból a halak olyan mélyre merültek, hogy megfoghatatlanokká váltak. Pedig a hal jelentette ezen emberek számára a kenyeret. A természeti csapások tovább folytatódtak 1769—1770 telén. Az Oroszországból rendszeresen érkező élelmiszer-szállítmányokat már útközben kifosztották, és soha nem jutottak el rendeltetési helyükre. Az emberek feldaraboltak és megfőzve megettek minden állatbőrt, illetve bőrből készült ruházati és háztartási cikket, megették a kutyákat, a dögöket és végül az éhségtől elhalt saját családtagjaik testét. Ebben az esztendőben érkezett Benyovszky Bolsereckbe. Amint a fentiekből kitűnik, nem azon idillikus állapotok közé került — a kormányzói palota szalonjaiba, ahol a kormányzó leánya szerelemre gyúl a délceg és művelt európai iránt —, ahogy több író, közöttük a magyar Jókai Mór is elképzelte. Nyilov sem volt kormányzó, csak egy egyszerű katonatiszt, aki bizonyára nem érdemeinek elismeréseként került ide a világ végére. „Palotáját" csak az különböztette meg a többi parasztháztól, hogy az ott működő iroda helyiségével nagyobb volt. Benyovszky és Hruscsov valóban gyakori vendég volt a parancsnok házában, de nem udvarolni jártak oda, mivel Nyilovnak nem volt leánygyermeke. Benyovszky nem Nyilov leányát, hanem fiát oktatta francia nyelvre. De látogatásai nem korlátozódtak csupán a nyelvórákra. A parancsnok kedvelte Benyovszkyt, tisztelte őt magas műveltségéért és kereste társaságát. De kijutott a parancsnok megbecsüléséből a többi száműzöttnek is, akik közül többen a helybeli lakosok gyermekeit tanították írásra-olvasásra és közismereti tárgyakra. Nyilov kapitány éppen ezért nem sok hitelt adott katonái azon jelentéseinek, melyek lázadás előkészületeit vélték felfedezni a száműzöttek között. Az 1771. április 26-ról 27-re virradó éjjel végbement felkelés részletei helyett inkább megszemléljük a „Szent Péter" hajó fedélzetén összegyülekezett társaságot. Az összeesküvőkhöz a bolserecki fogolytelepen szolgálatot teljesítő katonák közül is többen csatlakoztak: Mihail Perevalov tizedes, Dementi/ Korosztyelev közkatona, Geraszim Bereznyin, Grigorij Volinkin, Pjotr Szafronov és Vaszilij Potolov kozákok. A kozákok közül való volt Ivan Rjumin is, aki a fogolytelep irodáját vezette. A felkelőkkel tartott három matróz is, akik a hajó elfoglalása idején éppen fogdában voltak. A hajón volt Szudejkin, a megölt Nyilov parancsnok titkára, több kereskedő és a kereskedők nagyrészt koreai munkásai közül sokan; Makszim Csurin kormányos a három kormányos-tanulójával; koreaiak, aleutok, kamcsadálok, németek, oroszok, egy-egy magyar és svéd. Társadalmi állás szerint is szivárványszerű volt e társaság: magyar nemes, orosz nemes, svéd polgár, orvos, paraszt, tisztviselő, munkás, matróz és kereskedő. Hét nő is volt a hajón: öt feleség és Csurin kormányos két női alkalmazottja, meg két öregember és egy fiatalkorú, a bolserecki pap 13 éves fia. A „Szent Péter" hajó lapos fenekű, kisebb hadihajó volt. Ohotszkban építették, és 1768-ban bocsátották vízre. Hossza a gerincnél 17, szélessége pedig