Fejér László – Lászlóffy Woldemár: A hidrometria magyarországi fejlődése (1700-1945) (Vízügyi Történeti Füzetek 13. Budapest, 1986)
Bevezetés
A folyami méréseknél — amennyiben ezt részletező módszerrel végezték — lehetőség szerint a felszínen külön is mértek, a közép- és a felszínsebesség közötti összefüggés megállapítására. A nagy folyami mérések mellett a mérnöki gyakorlat egyre inkább igényelte a kis vízsebességek szabatos megállapítását, ami elsősorban a mesterséges csatornákban vált szükségessé. (Pl.: szivattyú- és turbinatelepek garanciális próbáinál, az öntöző- és belvízlevezető csatornák vízszállításának tisztázásánál ... stb.)* Mivel ezekben a csatornákban a sebesség felső határa a 0,8—1,0 m/s-ot nemigen haladta meg, fontos volt egy megfelelő mérőműszer kialakítása. Az előrelépésre ROHRINGER Sándor műegyetemi tanár tette az első kísérletet a Hajósszárny egyik gyengéjének, a — fordulatjelző berendezés okozta — változó fékező hatásnak csökkentésével. A Hajós-szárnyak vitorlájának tengelyén szigetelő anyagból készült gyűrű volt, amelynek egyik pontján fémszeg hatolt keresztül. A gyűrűre felfekvő kis rugós lemez ezen át zárta minden fordulat során a jelíróhoz vezető áramkört. Hasonló szigetelt gyűrű fogta körül a - vitorlatengelybe vágott végtelen csavarba kapaszkodó — 10-fogú fogaskerék tengelyét. Pontonkinti mérés esetén eltávolították a vitorlatengelyre felfekvő rugós lemezt, és olyannal cserélték ki, amely a fogaskerék minden tizedik fordulatánál zárta az áramkört, ill. szólaltatta meg a csengőt. A gyenge rugós lemezkék mindkét esetben dörzsfékként működtek, mégpedig változó erővel, hiszen az — érintkezés helyén fellépő galvanikus oxidáció miatt — elkerülhetetlen tisztogatás közben könnyen elgörbültek és utána, a biztos érintkezés érdekében, vissza kellett őket görbíteni. A ROHRINGER professzor által módosított szárnyon a vitorlatengely szigetelt gyűrűjére rugó helyett kis kalapács nehezedett, és az éritkezés a kalapács testében elhelyezett görgőn keresztül történt 199 Ennek megfelelően a fékező hatás állandó és csekély is volt. Ezzel a megoldással a szárny indulási sebességét 2,5 cm/s-ra sikerült csökkenteni, és ugyanakkor elérték, hogy a műszer mindenkor a bemérésének megfelelő körülmények közt működött. A szárny minden egyes fordulatot jelzett, de ha jelíró helyett csengővel kívánták használni, olyan jelfogót kapcsoltak közvetlenül a csengő elé, amely — beállítás szerint — 10, 20 vagy 50 fordulatonkint szólaltatta meg. Az átállítás tehát nem a szárnyon, hanem a felszínen történt és a súrlódási ellenálláson nem változtatott. A szellemes megoldás azonban a gyakorlatban nem vált be. Nagyobb sebesség esetén, a turbulens mozgás felfelé ható összetevője emelgette a kalapácsot, és a fordulatszámlálás bizonytalanná vált. A vízrajzi méréseknél használt műszerek (59. ábra) és módszerek gyengéinek tanulmányozásával foglalkozott a Vízrajzi Osztály frissen kinevezett segédmérnöke BÖHM (később LÁSZLÓFFY) Woldemár is az 1929-30-as műegyetemi tanév során. BÖHM Woldemár - aki korábban ROHRINGER professzor tanársegédje volt, és egy belföldi kutatói össztöndíj keretében végezte ez irányú vizsgálatait — tanulmányi beszámolójában 200 összefoglalta azokat az elveket, amelyek a Vízrajzi Intézetnél később folyó műszerfejlesztési munka során kiindulási pontot jelentettek. * Csak az érdekesség kedvéért említjük meg, hogy a Vízrajzi Intézet olyan sebességmérésre is kapott megbízást, amely az áramló vízben dolgozó búvárok munkabérének megállapítása érdekében történt. A vízalatti munka tarifája ugyanis a vízsebesség növekedésével arányosan emelkedett.
