Koroknai Ákos – Schlégel Oszkár: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű és elődvállalatainak vízgazdálkodása 1808-1918. (Vízügyi Történeti Füzetek 11. Budapest, 1978)
megoldani. Sok vizet használtak kazántáplálásra és egyéb célokra. Az RMST vízszükségletét — különösen a nagyipari termelés kifejlődése óta — a gyártelepek mellett folyó patakok (Salgó, Hangony, Hódos stb.) már nem fedezték. Külön berendezések építése vált szükségessé. Ózdnak a sajónémeti vízkivételi mű 100 l/s vizet adott, míg Borsodnádasdon tározó létesült. A bányavizeket Salgótarjánban, Ózdon és Borsodnádasdon egyaránt felhasználták, és a víz még mindig kevés volt. A primer vizek már a legkorábbi időktől sem fedezték a szükségletet, és ezért a vizet forgatni kellett. Az elhasznált| üzemvizet megszűrték, és hőmérsékletét hűtőtornyokban csökkentették, hogy újra felhasználhassák. 1918-ra a szekundér vizek alkották a felhasznált vízmennyiség nagyobb részét! Az ipari vízhasználatnak ez a módja egyre költségesebbé vált. A frissvizet messziről szerezték be, a forgatott vizeket pedig állandóan tisztították, hűtötték. A kibocsátott szennyvizek tisztítása is fokozódó terhet rótt a vállalatra. A vízhasználat szempontjából az RMST valamennyi gyártelepe kedvezőtlenebb viszonyok között volt, mint pl. a Duna menti iparvállalatok (pl. a csepeli Weiss-Manfréd Művek, stb.), amelyek üzemvízszükségletük egészét frissvízzel fedezhették, és a szennyvizeiket különösebb megkötés nélkül ereszthették a Dunába. Ez az oka, hogy az RMST az évek előrehaladtával — sza'kítva a korábbi gyakorlattal — egyre inkább tiltakozott mindenfajta és egyre növekvő szennyvíztisztítási kötelezettség ellen. Érvelésében egészen odáig jutott, hogy a nagyiparnak a környezetre tett káros hatását hovatovább természetesnek, szükségszerű rossznak tartsa, s az okozott károkat a nagyipar nemzetgazdasági jelentőségéhez képest elhanyagolhatóknak nyilvánítsa ... Mindazok a vízhasználati, szennyvíztisztítási stb. előírások, amelyeknek a történetét az előzőkben áttekinthettük, a gyakorlatban felemás módon valósultak meg. Az RMST vízügyi kérdésekben általában csak hatósági kényszerre intézkedett, sőt a kötelező rendszabályok betartását, amíg csak tehette, el is hanyagolta. 1919-től kezdve pl. az ózdi gyártelep szennyvizeit tisztítás nélkül engedte a Hangony-patakba. A Sajó vize vöröses barnára festődött, halállománya kipusztult, és a vízfolyás benépesítésére évekkel azelőtt hozott anyagi áldozat kárbaveszett. Az ózdi gyár szennyvizei közül a gázvizek voltak a leginkább mérgezők. A Hangonypatak Ózd felett még ammóniákot nem tartalmazott, de Sajóvárkony határában már 15,9 mg/l-t. Nőtt a víz oxigénfogyasztása, a többi alkatrészek ellenben csökkentek — állapította meg dr. Korbuly Mihály, a m. kir. Holélettani és Szennyvíztisztító Kísérleti Állomás képviselője. A Hangonynak Ózd alatti szakaszán a kátrányderivátumok a Sajó halászatát erősen veszélyeztették. Az RMST csupán csak ígéreteket tett, hogy „amennyire műszakilag lehetséges" csökkenti a mérgező anyagoknak a vízfolyásokba juttatását a hatósági beavatkozás nélkül is. A borsodnádasdi lemezgyárnál a helyzet hasonló volt. A lemezgyári mosóvizek és a sósavpác teljes egészében a Hódos-patakba, a Hangonyba, majd a Sajóba került. Kénsav is jelentékeny mértékben jutott a szennyvízbe. (De ezt kivonták, mert egy részét vasszulfát alakjában visszanyerhették.) Az öntisztulás következtében ugyan az oldott vassók Járdánházáig elbomlottak, de emiatt a patakmeder vastagon feliszapolódott vasoxiddal. Ariónál ez 15 cm vastagságot ért el. A Hódos vize csak Ózd alatt vált ismét lúgossá. A Hangonyban a Hódos-patak vizének felvétele után az élőlények teljesen kipusztultak. A borsodnádasdi és ózdi szennyvizek beömlésükíől kezdve koncentráltan éreztették kedvezőtlen hatásukat. Az RMST a szennyeződések kiküszöbölését illetően az ígéreteknél maradt. Amikor a vállalatot ezért vízrendőri kihágásban elmarasztalták, különös védekezéssel állt elő:
