Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. rész, A rendszeres szabályozások kora (1846-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 9. Budapest, 1975)
5. A „Tiszavölgy rendezésének" további feladatai — A vízhasznosítások helyzete a Közép-Tisza vidékén a XIX—XX. században - 5.2. A mezőgazdasági vízhasznosítás
A mai szemmel nézve nem jelentős beruházás éppen a kis befektetésekkel elérhető nagy eredmények révén jellemző példája Sojó Elemér józan, körültekintő és előrelátó tervezésének: a Budapest—Csepeli Kereskedelmi Kikötő üzembe állítása hamar éreztette itt is hatását: a kikötő nemcsak megépíteni volt érdemes, hanem hamarosan — ahogy azt a távlati terv elő is irányozta — bővítésre szorult. A létesítményt ma sem méltathatjuk találóbban, mint ahogy Korbély József tette: ,,A modern berendezésű és külsejében is elegáns megjelenésű szolnoki építmény egyik legszebb emléke Sajó Elemér működésének. A tárház a vasút és a hajóút forgalmát a legkedvezőbb központi helyen kapcsolja össze. Ez eredetileg 280 vagon áru befogadására épült és két évi fennállása után újabb 300 vagon áru felvételére kell kibővíteni." 145 /a 5.2 A MEZŐGAZDASÁGI VÍZHASZNOSÍTÁS Ha a mezőgazdasági vízhasznosítás helyzetét a tárgyalt korban egyetlen mondattal kellene jellemeznünk, akkor az — kissé meglepően — a következőképpen hangzana: „Azon a területen, amelynek gazdasági élete századokon át nagyobb részt az árterületek, vizek és árvizek hasznosításán alapult, a mezőgazdaság piaci árutermelése érdekében megkezdett rendszeres szabályozások hatására — a mezőgazdasági vízhasznosítások nemcsak vissafejlődtek, hanem szinte teljesen megszűntek." Hogy a „történelmet alakító" emberi cselekvés eredménye mennyire messze kerülhet szándékaitól és kitűzött céljaitól, sőt, mint a jelen esetben is — bár szerencsére csak átmenetileg — akár szembe is kerülhet velük, arra ennél meghökkentőbb példát keveset lehet találni ! Ez a kutató szándékaitól és céljaitól hasonlóképpen teljesen független és számára is meglepő következtetés, valóban újbóli felülvizsgálatra és ellenőrzésre szorul. Kíséreljük meg tehát ismét áttekinteni azokat az adatokat és tényeket, amelyekkel szembekerültünk: Monográfiánk első részében láttuk, hogy a Közép-Tiszavidék ősi települései csaknem kivétel nélkül ártéri, ártér-peremi települések voltak, s gazdasági életükben döntő szerepet játszott nemcsak az árterületek, hanem a vizek, sőt árvizek hasznosítása. (A feudális korban kialakult naturális gazdálkodásukat ezért nevezhetjük, joggal „ártéri gazdálkodásnak".) 146 Mindez érthetővé teszi a rendszeres szabályozások megkezdésének nehézségeit, pl. azt, hogy Debrecen évtizedeken keresztül megakadályozta a tiszai gátak építését: a Hortobágy fokjának és az azt tápláló egyéb fokoknak az elzárását. Ilyen nézeteltérések voltak korábban a Mirhó-gát építése, majd helyreállítása körül is, amikor egy időre „sikerült" azt elbontani. És ez nem volt helyi jelenség: hasonlóképpen tiltakoztak ismételten a gátak építése, a fokok elzárása ellen a Felső-Tiszán, a Körösök völgyében, vagy a tolna megyei Sárközben a XVIII. századtól kezdve, de még a szabályozások megkezdése után is. Ez a magyarázata annak is, hogy a vízépítés-vízgazdálkodás korai, XIX. sz. eleji úttörői — elsősorban Vedres István és Beszédes József — miért kerestek mindig olyan megoldásokat, amelyek a vízszabályozás és a vízhasználatok érdekeit összegyeztethetnék. Ebben az időben nem is igen lehetett volna a közvéleménnyel, ill. az érdekeltekkel olyan szabályozási tervet elfogadtatni (és a dokumentumok tanúsítják: nem is igen kívánta senki!), amely mellőzte volna a vízhasznosításokat: nem foglalkozott volna, legalábbis „távlatban" nemcsak a vízerőhasznosítással, hanem az öntözéssel, sőt a tógazdálkodással is. Láttuk, hogy a Tiszavölgyi Társulat az alakulásakor megfogalmazott Szerződvényben, majd későbbi Szervezeti Szabályzatában is — Széchenyi
