Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. rész, A rendszeres szabályozások kora (1846-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 9. Budapest, 1975)

5. A „Tiszavölgy rendezésének" további feladatai — A vízhasznosítások helyzete a Közép-Tisza vidékén a XIX—XX. században - 5.1. Vízi utak, csatornák, kikötők

A milleniumi Magyarországhoz méltó terv kidolgozásában a kor minden jelentős magyar mérnöke részt vett: a veterán Gerster Bélától és Gonda Bélától, kezdve, Bogdánfy Ödön, Feketét Zsigmond, Hoszpótzky Alajos mellett a fiatalokig: Sajó Elemérig és Lampl Hugóig. A tervezések azonban nagyon elhúzódtak és már úgy látszott, hogy a Duna völgyében végül is csak a soroksári Duna-ág csatornázása valósul meg. (E munkálatok „mellékterméke" volt a korszerű vízépítési-mélyépítési technológia meghonosítása és a munkaszervezés kialakítása.) A terv jelentőségét — a Bogdánfy által megfogalmazott ,,vízi útfejlesztés! program" részeként — igazán a Tanácsköztársaság vezetői ismerték fel, s az egységesített vízügyi szolgálat keretében már működő kikötőépítési és folyócsatornázási kirendeltség mellé haladéktalanul megszervezték a Duna— Tisza Csatorna Építési igazgatóságot is Gerster Béla vezetésével.

137 A Tanácsköztársaság bukása megpecsételte a Duna—Tisza-csatorna sorsát is: az ellenforradalom az építési igazgatóságot megszüntette; a kikötőépítés folytatásának lehetőségeit pedig csak egy francia vállalkozó biztosította. Amikor a soroksári Duna-ág és a kikötőépítés munkálatai befejeződtek, a 30-as évek gazdasági válsága okozta munkanálküliség enyhítése érdekében a vízügyi szolgálat vezetői ismét felvetették a csatorna építését. Ezt, most, mint „nem időszerű" feladatot Gömbös Gyula napoltatta el, hogy az ország gazdasági erejét a tengelyhatalmak oldalán megindított háborús előkészületek szolgálatába állíthassa. Az első világháborút követő békeszerződés által kijelölt határok alapvetően megváltoztatták az ország gazdasági szerkezetét és a vízügyi-vízgazdálkodási feladatok jellegét, szerepét és jelentőségét is. Ez olyan realitás volt, amelyet nem lehetett sokáig számításon kívül hagyni. Előbb-utóbb revideálni kellett a kormány elavult vízügyi politikáját. Ez a felülvizsgálat és ,,újabb vízügyi politikánk" alapelveinek ,,megállapítása" Sajó Elemérnek a vízügyi távlati tervezés úttörőjének érdeme. A „vizeink fokozottabb kihasználása" érdekében kidolgozott programjában, egyebek mellett, a vízi utak fejlesztésének kérdése is jelentőségének megfelelő helyet kapott. (1930)

138 Az Emlékirat a Duna—Tisza-csatorna vonatkozásában is korszerű szintézis: a gazdaságföldrajzi adottságok és a társadalmi-gazdasági fejlődés igényei mellett tekintetbe veszi a vízügyek nemzetközi fejlődésének tendenciáit, „világszintjét" — és hasznosítja a csatorna „múltjának", probléma-történetének feltárását is. A tervezés középpontjába a történetileg kialakult három közlekedési hálózat: a vízi utak, vasutak és közutak egymásrautaltságát, munkamegosztásának elvét állította. Ennek fényében vizsgálta felül a csatornaépítés kérdését és adott irányelveket a korszerű tervezés munkájához. (Amit azonban a szerző maga már nem ért meg.) Erre a negyvenes években került sor, amikorra általánosan elfogadottá vált, hogy az építendő csatornának a Duna—Tisza-köze középső vonalán (kb. Pest—Kecskemét—Csongrád táján) haladó, magasvezetésű és több célú csatornának kell lennie. Sajó Elemér közlekedéspolitikai elemzése is korszerű és jövőbelátó volt: felismerése szerint a csatorna forgalmában döntő szerepe nem a K—NY-i irányú mezőgazdasági terményszállításnak lesz, mint addig gondolták, hanem az ellenkező irányú forgalomnak, az Alföld fejlődéséhez nélkülözhetetlen építőanyagoknak, bányaipari és ipari termékeknek. Áttekintésünk végén még két vonatkozásról kell megemlékeznünk: előszöris azokról a mérnökökről, akik a tervezés szélesebb körű szempontjainak fontosságát hangsúlyozták és a Tiszavölgy dunai öntözővízpótlásának gondolatát felvetették, nevezetesen Kendi Finály Istvánról és Újlaki Nagy Árpádról. (Munkájukra az öntözésügy ismertetése során térünk vissza.) Valamint azokról, akik a terület határára helyeződött torkolattal szemben egy felsőbb — szolnoki, vagy újkécskei — torkolat mellett foglaltak állást.